Demokraták és neodemokraták

„Nincs harsány feminizmus egy országban? Az nem demokrácia. Túl sok a nemzeti lobogó a középületeken? Vagy éppen meg kell tanulni a nemzeti (!) himnuszt az iskolában? Esetleg buktatnak a tanárok, ha rosszul tanul a gyermek? Sorkatonaság gondolata?  Kötelező közösségi munka fiatalok részére? Kereszténység említése, vagy arra való hivatkozás? A közösségi érdek fontosabbá tétele az egyén érdekénél? Nem elég multikulturális egy iskola vagy munkahely? Nem kapnak babát a kisfiúk, dömpert a lányok az óvodában? A börtönben penészes a fal? Tényleges életfogytiglan is kiszabható? Hát kérem, ma ott tartunk, hogy ezek sokak szemében a nem kellően szabad, nem kellően nyitott társadalmak sajátjai, amelyek ebből adódóan biztosan nem lehetnek ma már valódi demokráciák.

Úgy tűnik, a modern Nyugat ebben látja a folyamatos megújulást, így próbálja meg elhitetni egyrészt önmagával, másrészt a világ többi részével is azt, hogy kellően progresszív, és fényt, utat mutat az emberiség egészének, ahogyan azt mindig is szerette volna tenni. De hova vezet mindez? Főleg akkor, hogy ha az (sok esetben valóban kreált) jogok teljesülése tűnik szinte mindennél fontosabbnak, miközben számos más, korábban klasszikusnak vélt igény, elvárás és egyben jog is háttérbe szorul, sőt, egész egyszerűen megkérdőjeleződik. Nem, talán inkább szerencsésebb azt írni, hogy megkérdőjelezik azok, akik az új, frissen feltalált jogokat akarják érvényesíteni, leginkább úgy, hogy ráerőltetik azt az emberekre. (...)

Nagyon fontos leszögezni, ma Magyarországon az emberek túlnyomó többsége nem vonja kétségbe a demokrácia alapvető fundamentumait. De az emberek igenis értik és érzik azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

Az egyén szuverenitása nem kérdőjelezhető meg, igaz?  Egy állam, egy társadalom szuverenitása viszont igen?

Szóval jó lenne lassan a demokráciát is kanonizálni.”