Nyakleves vagy csendőrpofon

„Szívhez szóló riportban számol be a Népszabadság a szlovén–osztrák határon összetorlódott migránsok nehéz sorsáról.

Kovács Klára jegyzi a cikket, amelyből kiderül, hogy nincs elég hely, élelem, az emberek éhesek, fáznak, pillanatok alatt megrohamozzák és kiürítik a banánt hozó teherautót, folyamatosan megkísérelnek megszökni, de a rendőrök mindig elkapják és visszaviszik őket, a földön, a sárban ülnek a hidegben – egyszóval, nehéz, embertelen körülmények között telnek az órák, a napok. És egyre fogy a türelem, mindkét oldalon – szól a híradás. Mármint a migránsok – a kötelező európai szóhasználat szerint: menekültek – és a rendfenntartók oldalán.

A riport a következő bekezdéssel ér véget: »Közben besötétedik, a levegő hőmérséklete percek alatt több fokot zuhan, azoknak pedig, akik órák óta a földön ülve várakoznak, egyre fogy a türelme. Néhány fiatal férfi a katonák és a rendőrök sorfalán keresztül megpróbál előre törni, de azonnal rájuk veti magát hat-hét rendőr. A hangosbemondó folyamatosan int türelemre mindenkit, hogy nemsokára érkeznek a buszok. De nem olyan ütemben, ahogy a menekültek szeretnék. Egy-egy buszra fél-háromnegyed órát is várni kell.

A rendőrök is türelmetlenek. Az egyikük, aki néhány órával korábban még segített a kisgyerekes anyáknak összeterelni a gyerekeiket, most egy fiatal férfinak ad egy hatalmas nyaklevest, amiért az három emberrel előrébb ült le, a barátai mellé. Magyarázat nincs, csak ordítozás. A társaság csendben is marad.«

Igazán plasztikus. Szinte érzi az ember a pofont.

Csak egyet nem értek, és ezen töprengek hosszú percek óta, mióta befejeztem az olvasást: Honnan ez a csodálatra és irigylésre méltó empátia? Hogy tud még a pofon is nyaklevessé szelídülni? Illetve, talán ez így nem pontos. Igazi mondandómat a kérdés negatívja fejezi ki igazán: Hová lesz ez a csodálatra és irigylésre méltó empátia, amikor Magyarországról van szó? Hogyan dalmahodik akkor egy hangos szó is azonnal nácizmussá?”