„Mindenki tudja, hogy sokkal több férfi bántalmaz fizikailag nőket, mint megfordítva. Itt nem az áldozatok személyes erkölcsi kiválósága a téma – vannak kedves és undok nők; és? –, hanem a fizikai és pszichikai erőszak fő tényei. S ezek a tények párhuzamban állnak avval a helyzettel, amelyet még nem is oly rég az jellemzett, hogy a nők nem örökölhettek, nem szavazhattak, nem szólhattak bele a családtervezésbe. A nőket évezredekig megkövezték házasságon kívüli (vagy házasság előtti) szerelmi kapcsolataikért, miközben a férfilíra ugyancsak évezredek óta a szabályozatlan szabad szerelmet magasztalja. A tizenkilencedik századi regényekben a valódi szerelmi kapcsolat kerete – mindig – a házasságtörés. Madame de Rênal, Madame Bovary, Anna Karenina a szuverén női szexualitás mintaképe, és meg is bűnhődik érte. A férfiak vágyának »tárgya«, és a férfirend mégis megbünteti.
A hatalom – a nyilvános-jogi, a gazdasági és a magánjellegű (az »otthoni«) – férfihatalom. Amit a nőellenes közhely »női hatalomnak« tekint (az ún. csábítást, a »leküzdhetetlen« nemi varázst stb.), az nem egyéb, mint az alantasnak a följebbvalóval szembeni defenzív fegyvere: a behízelgés, a megjuhászítás, az alázatos befolyásolás, a megalázkodásért cserében járó »védelem«: a gyöngébb manőverei az erősebbel szemben, megelőlegezett védekezés.
Amikor a feministák megvetően elvetik az effélét, akkor nyilvánvalóan hiányzik belőlük a »nőiesség«, a gyöngédség, azaz a fölcicomázott szolgaiasság. Nem évszázadokkal ezelőtt, hanem tegnap hallottam, hogy nőismerősöm partnere, gyermekeinek apja azt hozta föl hűtlenségének mentségére, hogy ez az asszony »nem főz jól«, nem szolgálja ki megfelelően. A huszonegyedik században. A budapesti középosztályban.
Az uralkodó konzervatív diskurzus igazolja a nemi, etnikai és nemzedéki egyenlőtlenségeket, az osztályegyenlőtlenséget letagadja, a hatalmi aszimmetriákat vagy elkerülhetetlennek állítja be, vagy valaminő »állammisztikába« burkolja. A szegénység és az elnyomatás fölszámolásának – jelen körülmények között csak intellektuális és morális – követeléseit mint »etatizmust«, »populizmust« és »utópiát« veti el. Ha az elnyomatás és a diszkrimináció »örök« – kétségtelenül jó régi, ez nem vitás –, akkor nyilván »természetes«, megszüntetése tehát pusztán mesterkélt és »hiperracionális«, életidegen ábránd vagy egyenesen a természetes világrend megszüntetésére irányuló »idegen« befolyás. A marslakók befolyása, a »tudjukkik« befolyása, »a félművelt Amerika« (a művelt Boross Péter dixit) befolyása (az »amerikaiak« pedig egyszerre marslakók és »tudjukkik«), no meg »a baloldali elitek buzisága«. A történelem és a társadalom »természetellenes«, a férfiak biológiai-hatalmi »fölénye« pedig »természetes«. A fölsőbbrendűséget már nem lehet közvetlenül, nyíltan állítani, ezért »a mindenki a maga helyén« (magyarul: külön fejlődés, azaz »apartheid«, békés szegregáció) a »faji«, etnikai területen, »az asszonynak is megvan a maga küldetése, a boldog családi fészek, a nyugodalmas otthon, a szófogadó gyerekek, az elégedett férj« – bár ilyesmi még eszményként se létezik évtizedek óta – , de represszív vezéreszmeként továbbra is képviselhető, mert elnyomó hatalmi hangzása félreismerhetetlen.”