Friss kutatás: egy egész társadalmi réteg ellenzi Ursula von der Leyen legújabb tervét
A magyar gazdák ellenzik a brüsszeli javaslatot.
A mai baloldalnak egyszerre kell biopolitikai és osztálypolitikai beszédet folytatnia, különben törekvései föloldódnak vagy a liberalizmus, vagy a fehér-heteronormatív populizmus polgári tendenciáiban.
„A jelenkori moralizálás fő hátránya, hogy csak a tőkés kormányzatok jogilag jellemezhető kirekesztő intézkedéseit, rendszabályait veszi célba (egyébként helyesen), és a strukturális repressziót láthatatlanná teszi. Láthatóvá válnak a szegregált iskolába kényszerített roma gyerekek és a kilakoltatott, szüntelenül rendőrileg zaklatott szegény roma családok, de láthatatlanok maradnak a hangtalanul szenvedő öreg parasztasszonyok az elnéptelenedő falvakban, az unalomra és kertévére kárhoztatott betegnyugdíjasok és munkanélküliek a lepusztuló proletár külvárosokban és a szalagmunkások az autógyárban.
Szóval egyrészt az ellenfél (emlékszik valaki ezekre a verssorokra: »én kikiáltom dicsekedve:/az ellenséghez tartozom!«…?), akinek az ellenségei közé tartozunk, a legalapvetőbb stratégiai megfontolások értelmében megosztja, fölőrli, szétszórja az egyébként természetes többségben lévő kizsákmányoltakat és elnyomottakat, de ami most ennél is lényegesebb másrészt: elméletileg és ideológiailag zavar össze bennünket. A fajgyűlölet, etnicizmus, nőellenesség, homofóbia stb. – amelyek ellen nem elég a Parno Graszt szép nótáit hallgatni – egyszerre teszi (társadalmilag: azaz szociológiailag és gazdaságilag) elemezhetetlenné a strukturális repressziót. Az elnyomó biopolitika nem a kizsákmányolás puszta »álcája« – aminek a Komintern tartotta a legrosszabb korszakában – , hanem a lényegi aspektusa, amelynek értelmezésében a reakció legrégebbi és változatlanul mindent eldöntő húzása a döntő: a történelem természetté változtatása (vagy stilizálása).
Ennek egyik korszerű változata: a történelem (és a történetileg változó osztálytársadalom) elválasztása a biopolitikai kérdésektől (ami »természetinek« tünteti föl az utóbbiakat), ami Foucault követőinél a »hatalom« örökkévalóságának (persze negatív örökkévalóságának) a mítoszába torkollik. A foucaultiánus »baloldali konzervativizmus« nem kritikátlan – ahogyan a Kritikai Elmélet ún. pesszimista, »kultúrakritikai« fordulata sem az – , de végső soron tükörképe (s a tükörkép persze fordított) az uralkodó osztály naturalizáló ideológiáinak. Ennél a Freudra és Lacanra támaszkodó diskurzus is radikálisabb valamivel.
A mai baloldalnak – mindenfajta redukcionizmus kizárásával – egyszerre kell biopolitikai és osztálypolitikai beszédet folytatnia, különben törekvései föloldódnak vagy a liberalizmus, vagy a fehér-heteronormatív populizmus polgári tendenciáiban. Azt, hogy a valódi baloldal kiszorult a politikából, nem szabad a vereség álszent fölmagasztosításával politikaidegenséggé (ezen belül a polgári tendenciák iránti, behódoláshoz vezető közönnyé) zenésíteni, hanem – mint mindig – fölkészülten és aktívan várni a megfelelő pillanatra, amikor tehetünk majd valami valóságosat a népi többség érdekében. Ehhöz a biopolitika és az osztálypolitika egyesítésén kívül még két dolog kell: az elméleti és politikai különállás, különösen az éles – de a szélsőjobboldal haszonszerzését meghiúsító – szakítás a liberalizmussal.
Marx.”