„Csakhogy a politika és az erkölcs nem jár mindig kéz a kézben, a hirosimai megemlékezések, az ígéret, hogy soha többé nem történhet ilyen, üressé válik, hiszen a felelősök voltaképp nem vállalják a felelősséget. Ezen logika mentén pedig bármikor olyan történelmi helyzet alakulhat ki, amikor egyszerűen nincs más lehetőség, mint a legpusztítóbb fegyver bevetése a civil lakosság ellen. De ez persze nem fog megtörténni.
Egyszerűen azért nem, mert annak az időnek vége, a háború már történelem, az egykori ellenségek ma szoros szövetségesek. Néhány hadviselő állam már nem létezik abból a korból, a Szovjetunió ideológiája elkorhadt és terrorszervezetek eszméjévé korcsosult. Az egykor leigázott Kína ma dicsőséges birodalom, Japán viszont két kézzel ásta ki magát a nukleáris hamu alól és lett technológiai-gazdasági világcsoda katonai célok nélkül.
Mindez veszélytelenebbé tette az atombombákat? Igen, egyértelműen. Hirosima borzalmai elvvé változtatták a világpusztító erőt, a politikai rend részévé emelték, s voltaképp örök időkre használhatatlanná tették mint fegyvert. Ha az a fél évszázados rettegés nem lett volna, meg a nyolcvanezer hirosimai és a hatvanezer nagaszaki áldozat, s az általuk szegélyezett történelmi ösvény, akkor Oppenheimer szörnyű önvádja csak őt érintette volna. De sajnos mindez megtörtént, s nem lehet tisztára mosni a felelősöket a történelmi szükségszerűséggel takarózva. Emberek vagyunk, maradjunk is azok, ne legyünk világok elpusztítói.”