„Augusztus 20-át és Istvánt mindig is össze lehet(ett) hozni bármivel. Lehetett vele igazolni reformerséget és reformellenességet, a náci Németországgal és a sztálini Szovjetunióval való sorsközösséget, nyugatosságot és Nyugat-ellenességet, klerikalizmust és szekularizációt, nacionalizmust és internacionalizmust.
A tizedik század közepén Európa nagyobbik fele tele volt nomád, félnomád, törzsi szervezettségű pogány népekkel. Ezekből egyszerre, két generáció alatt, a vetélytársaikat legyőző pogány törzsfők vezetésével nyugati mintájú, nyugati befolyás alatt álló keresztény királyságok lettek. Ez történt a dánokkal, svédekkel, norvégokkal, csehekkel, lengyelekkel és magyarokkal. Akikkel nem történt meg, csekély kivétellel eltűntek, de legalábbis nem jutottak állami létre. Ez nem sajátos magyar sors, hanem egy európai trend helyi változata. Nem magyar és idegen modell, hanem két egyetemes rendszer, egy ellehetetlenült és egy jobb lehetőségekkel teli állt egymással szemben. Szent István/Vencel/Olaf/Gellért/Adalbert stb. ezeket a jobb lehetőségeket képviselte a lehetetlenséggel szemben.”