Mennyit nem keres anya?

„A gazdasági teljesítmény legelterjedtebb mérőszáma a Gross Domestic Product (GDP), vagyis bruttó hazai termék, amelyről mindenki tudja, hogy számos megrendítő vagy éppen mulatságosan groteszk fogyatékossága van. Például valamilyen rejtélyes okból a hivatalos gazdasági teljesítménymérés e módja nem akar tudomást venni a nem marketizált és/vagy nem monetizált tevékenységekről, mint amilyen például az otthon, a saját család számára végzett házimunka. Vagyis a tradicionális életvilág teljesítményét igyekszik nem létezőnek tekinteni a modern világ számbavételi rendszere, és csak a piacgazdasági tranzakció keretében (marketizált) és pénzközvetítéssel végbemenő (mo­netizált) cserében realizált teljesítményt ismeri el. Éppen ezért minél tradicionálisabb keretek között él egy emberi közösség, annál valószínűbb, hogy gazdasági teljesítményét a hivatalos statisztika jelentős mértékben aláértékeli. Részben ehhez kapcsolódik a Big Mac Indexnek nevezett összehasonlítás, amelyből kiderül, hogy a leggazdagabb, következésképp leginkább piacosított és pénzgazdálkodásra átállított országok, pél­dául Norvégia, Svájc, Dánia, hét-nyolc dollárnak megfelelő hazai valutáért árusítják azt az ugyanannyi emberi munkaráfordítással és ugyanolyan feltételekkel létrehozott Big Macet, amit viszont Indiában vagy Vietnamban egy dollárért árusítanak. Ezekben az utóbbi országokban azért olcsó a Big Mac, mert nagyon olcsó a munkaerő, és azért olcsó a munkaerő, mert »előállítása« még javarészt egészen tradicionális »családüzemekben” megy végbe. És ezeknek a hagyományos keretek között működő családüzemeknek az »ember-újratermelő« munkája nincs beleszámítva a hivatalos gazdasági teljesítménymutatókba, és ami nincs beleszámítva, az, mint tudjuk, valójában »nincs« is. Vagy­is a hagyományos családüzemek hatalmas teljesítménye elsősorban az olcsó munkaerőben jelenik meg. Ám ez a munkaerő csak azért lehet olcsó, mert a globális tőkestruktúrák éppen a gazdasági teljesítménymérés eltorzításán keresztül nem engedik realizálni ezeket a költségeket. Vagyis tulajdonképpen a valójában őket terhelő költségeket eleve áthárítják a tradicio­nális családüzemre. Igazából a világ minden részén ez történik, valójában még a leginkább piacosított és pénzgazdálkodást folytató országokban is, mert ezt az »áthárítást« ugyanaz a rejtett hatalomgazdasági mechanizmus vezérli – tértől és időtől függetlenül – az elmúlt évszázadok nyugatias modernitásának létszerveződési módja alapján.

Mostanában azonban már egyre több olyan tanulmány készül, amely ezt az áthárítást legalább számszerűsíteni próbálja, ha már mérsékelni, vagy pláne felszámolni aligha lehet. Az egyik ilyen legutóbbi felmérés megdöbbentő eredményeket hozott. A kérdés úgy merült fel, hogy mennyivel kellene növekednie az anyák jövedelmének ahhoz, hogy ez a történelmileg meg nem fizetett rész is megfizetésre kerüljön. A válasz, hogy elképzelhetetlenül sokkal! Ausztráliában nagyjából évi 66 ezer (amerikai) dollár, vagy­is 18 millió forint, Németországban pedig 42 ezer euró, azaz majdnem 13 millió forint kárpótolna teljesen az anyaságért (ha egy pia­ci állás logikája szerint akarnánk beárazni ezt a tevékenységet).”