Józsefváros menekültjei

„Józsefváros ma egy forró és árnyékos, izzadt és izzadós, sejtelmes és bűnös, szomorú és reménykedésben bővelkedő, Palotanegyeddel hivalkodó, környékének felújítása (ez errefelé mindig betonozást jelent) ellenére Lujza utcákkal leszakadó, munkás és értelmiségi, középosztálybeli és underclassban bujkáló, őrzött, kontrollált és megúszni akaró, kriminalizáló és hajléktalanokat felsegítő, feltűnősködő és meglapuló, fényképezhető és fényképet kézből kiverő, divatos és pólót hasra felhúzó, dzsentrifikált és kapualjak mögé visszahúzódó, renyhe és boxos, gasztro slammer és földre szotyizós, Aurórában fixi bringával zakatoló és 99-es buszon jegy nélkül utazó, csendes és Népszínház utcával fülsiketítően hangos, felújított és antik kerület.

Ebben a kerületben idővel valami történni fog, innen valakiknek idővel el kell mennie. Jelen Magyarországa nem tűri ugyanis az ellentmondásokat, nem tűri az elsőre nem érthetőt, nem tűri a különbözőt és a másikat, nem tűri a szociálisan a többségi társadalomból kiágyazódót, saját kiágyozottságában kisebbségi (szub)kultúrákba és nyomorszigetekbe beágyazódót. Józsefváros mindennapjai egy vihar előtti indokolatlan, és így zavarba ejtő csend »ritmusai«, egy-egy »lövés« előtti megnyújtott koncentrációk.

Ebbe a zavaros nyugalomba »léptek« most bele a II. János Pál (Köztársaság) téren nappalozó-éjszakázó menekültek. Arcaikon a tanácstalanság, a bizonytalanság sokadik hatványozódása, a »se előre, se hátra« állapota. Negyven fokban dacolnak a forró földdel, várnak az isteni segítségre. Fáradtak, de akkor is mennének. Ha lenne hova. De nincs. Ez az Üldözöttek és Magányosok Serege lett a magyarországi kriminalizációs diskurzus újabb célpontja, ömlik rájuk a magyar társadalom és politikai osztály rosszabbik énjéből fakadó jogfosztások. Nincs joguk a városhoz, és nincs joguk magukhoz.”