Járdakőre terített pokrócon két kis gyerek fekszik

„Nem is tudom, miért hiszik emberek, hogy bárki boldogan és dalolva hagyja el a hazáját és vág bele az ismeretlenbe? Véleményem szerint inkább lehetne nevezni gazdasági menekültnek azokat a magyarokat, akik az elmúlt években hagyták el Magyarországot, mint azokat, akik itt kénytelenek a háborús övezetekből menedéket keresni. Afganisztán, Szíria, Pakisztán, megannyi diktátorral és vallási tébolyban szenvedő önjelölt kiskirály által bitorolt terület... Országok, ahol sűrűn arat a halál...

Megyek az egyik aktivistával, tolom a babakocsit, benne adományok, pelenka, bébiétel, kis cipő, játékok a menekülteknek, talán tőled is kedves olvasóm! Gyerekek jönnek és fülig ér a szájuk, amikor kapnak babát, vagy kisautót, este, tömeg, és végletekig fáradt aktivisták, meleg, és egy átkozódó hatvanas férfi, mellén Magyarország képpel, perrel fenyeget, ha lefotózom, miközben szinte kántálja – »Mindent falhoz kellene állítani!« – ám egy pillanatra elhallgat. Négy év körüli pakisztáni kislány szalad oda hozzá és mosolyogva nyújtja feléje, a most kapott papucsot. A gyalázkodó férfi zavartan elhallgat, látszik, nem tud mit kezdeni a gyermeki gesztussal, amely pár másodpercre elsöpri a gyűlölet álarcát, mosoly fut át a férfi arcán, de győz, a kódolt gyűlölet, tovább szitkozódik.

Mi is megyünk, tolom tovább a babakocsit, fogynak a játékok, zsivány kis mosolyok nyílnak tőlük, itt is ott is fehér fogsorok villannak fel a félhomályban. Anyák akik, szívükre tett kézzel köszönik a pelenkát, együttérzést, a gyerekeiknek szánt játékokat. Elkanyarodunk, be a Nyugati mellett lévő térre, itt valamivel enyhébb az idő, itt-ott menekültek pihennek a füvön. Aztán hirtelen egy mellbeverő kép! Járdakőre terített pokrócon két kis gyerek fekszik a Nyugati oldalában, lehetnek talán két évesek, alszanak. Az apjuk legyezi őket újsággal, hogy valamennyivel könnyebb legyen az álmuk, hagyunk ott is pelenkát, pár játékot, látjuk, hogy majdnem elsírja magát… tovább megyünk.”