Könyvégetők

„A baj az, ha be kell mennem egy könyvesboltba. Néha, egy-egy születésnap, névnap, ballagás miatt be kell. És nemhogy áhítat, nemhogy izgalom, nemhogy ünnep nincsen, de mindig kiborulok.

Mert ha már ott vagyok, és keresgetek, hát beleolvasok ebbe-abba, mondjuk egy kolléga már külsőleg is gusztustalan regényébe, aminek a kezdőmondata olyan suta és ostoba, hogy a tízéves gyerekemmel kiabálnék, ha ilyet leírna. (Nem ír le.) Nézek egy fülszöveget, semmi komoly, egy kis háztartási-tanácsadósdi, de már kedvcsinálónak is csak egy totálisan információmentes, infantilis és zehr blőd szöveget sikerült előállítani, lapozzon bele, akinek két anyja van. Aztán egy kolléganő, aki a múltkor igen elégedetten nyilatkozott arról, hogy megjelent az első komoly, szépirodalmi munkája, regény, illetve ő regénynek meg irodalomnak nevezi ezt a totálisan béna, összefüggéstelen szövegbalesetet. Ott egy híres, sikeres fiatal író új kötete. Az első könyve után nyilvánvaló volt, hogy írástudatlan, de egy jól elkapott reklámkampány és az ügyes kommunikáció (némi összeköttetéssel) úgy befuttatta, hogy azóta sem keveredik ki belőle. És tessék, megint itt van legalább 300 000 karakternyi selejt. Ja, és emitt a sikeres tévéműsorból barkácsolt kötet, de ne ilyen valóságsós pöcspörgetésre gondoljanak, hanem amolyan közszolgálati, kulturális, igényes szerencsétlenségre. Nem tud, és nem akar mondani semmit, egy bitnyi információ sincs háromszáz oldalon. Akkor minek? Minek? Minek?

Mostanában a könyvesboltban hangosan káromkodom. Nem értem, miért csinálják ezt. Hogy ezek nem olvastak annak idején rendes írókat, rendes regényeket, magyar szövegeket? Nem veszik észre magukat? Nem fájnak nekik ezek a mondatok? (Úgy, ahogy nekem fájnak.) Nem érzik, hogy égő? Hogy égetnek mindent, magukat, a könyvet, az olvasót?”