„Ezt ott 20 éve megpróbálták, nyertek vele néhány választást a szolidaritásra, a vasárnapi telenovellákra, a szegénység feletti közös szomorkodásra könnyen kapható jóléti társadalmakban, majd most ülnek a még valamennyire biztonságos kormányzati negyedeikben és vakarják a fejüket, hogy mit is kellene csinálni. Mert 30 éve állampolgár, esetleg már ott született afrikaiakat, közel-keletieket akkor sem lehet kidobni, ha azok minden hétvégén »fehér-vadászatot« tartanak az általuk uralt kerületekben.
»Ez nem lehetőség, hanem az osztrák és más európai nagyvárosokban már valóság. Ausztriában sok bevándorló hiába él itt húsz éve, nem hajlandó megtanulni németül. Okkal kételkedünk abban, hogy ők vagy a gyerekeik be tudnának illeszkedni.«
Aki szerint Magyarországon ez a kérdés irreleváns, az egyszerűen hülye. 20 éve meg Ausztriában volt irreleváns, nálunk is csak EGYELŐRE az. Most még nem vagyunk célország, nem örökké. A magyar nyelv nehezen tanulhatósága sem ijeszt el senki olyat, aki alapból nem akarja megtanulni a befogadó ország nyelvét. Bár az egyelőre szót is lassan zárójelbe teszi, hogy már nincs olyan közpark a belvárosban, ahol nem feküdne 50 afgán, illetve afgán származást bemondó valakik.
Aztán ahogy súlyosbodik az Európai helyzet, úgy tesznek egyre erősebb és erősebb lépéseket a célállomás tagállamok. Miután ők szépen leválogatták a nekik kellőket a menekültek tömegeiről, azokat akik képzettek, intelligensek, nyelveket beszélnek, képesek a beilleszkedésre, az Európai hátsó udvarként szolgáló dél és kelet szépen megkapja a maradékot toloncáruként, s mivel úgyis ott léptek be az EU területére, ezért vitatni se lehetne ezt nagyon az irányadó dublini szerződés értelmében. Eddig munkaerőben voltunk hátsó udvar, ahonnan nyugati fizetéssel simán el tudták szívni a legjobbjainkat, nemsokára menekült-lerakóként pótolják vissza a veszteségünket.”