„Az ötödik a-t elkezdték tanítani egy olyan iskolában, amely a készségek-képességek kibontakoztatására, az élethosszig tartó tanulás megalapozására volt hivatott, aztán mire nyolcadikosok lettek a nebulók, már a továbbtanulás korlátozása, a kétkezi szakmák kultusza volt előtérben, és megint tölcsérrel kellett a gyerekek fejébe tölteni a kötelező tantervekben megszabott tudást. Ilyen tempójú hódító háború közepette persze tízszer is meggondolja a munkavállaló, hogy jelezze-e kifogásait. Hiszen a munkáltatója már nem a kollégából lett igazgató, hanem a távoli Klikben valami odaejtőernyőztetett fideszes káder.
Ráadásnak pedig ott van a semmiből felépített Nemzeti Pedagógus Kar is, amelyből alighanem minden tantestületbe jut valaki, aki majd ügyel a hamarosan életbe lépő etikai kódex betartására. És persze ma már egy pedagógusálláson is van mit félteni: ha az ember rendesen feltöltögeti a portfólióját és fegyelmezetten hagyja, hogy minősítsék, akkor valóban emelkedik valamennyit a fizetése. Viszont ha kiesik a rendszerből, a legközelebbi álláslehetőség egy angol pub mosogatódézsája mellett várja.
Azt viszont alighanem minden pedagógus tudja, hogy mindeközben, bármilyen lelkiismeretesen, áldozatkészen végzi is ő a munkáját, a rendszer maga az egyenlőtlenséget, az igazságtalanságot és az eleve elrendelt esélyeket termeli újra. Magyarán tanult embernek művelt és sikeres lesz a gyereke is, a nyomorgóé meg közmunkára lesz predesztinálva. És ez van olyan erős igazság, mint az ápolónők mondandója, hogy »lázadj velünk, mert egyszer te is kórházba kerülhetsz«. Ha a „krétahiány” vagy az egyetlen tankönyv miatt nem is, ezért előbb-utóbb fekete pólót kell majd húzniuk a szülőknek és a tanároknak.”