A Fidesz sikeréről és a korszellem svungjáról

Ahogy követem a nyilvánosságba kerülő pártpolitikai eszmefuttatásokat, azok legtöbbje nem mulasztja el szóvá tenni, hogy most aztán az ellenzék már összeszedhetné magát, s egyáltalán: hogyan van az, hogy ilyen gyenge színvonalú kormányzás esetén az ellenzéknek nincs semmilyen ütőképes elgondolása?

Kevesen fordítják azonban meg a kérdést: mi van, ha az ellenzék tartós gyengesége éppenannak a jele, hogy a kormánypárt valamit mégiscsak jól csinál?

Ellenzéki oldalról egy olyan felvetésre, miszerint a kormány bármit is jól csinálna, azonnal jönne a tromf: semmit nem csinál jól, s amiben látszólag eredményes, az is csak azért van, mert a kormánypárt nem fair játszmát játszik, értve ez alatt leginkább azt, hogy többsége segítségével minden fontos törvényt a saját szája íze szerint módosít, és az egész országot felforgatván azt a kisebbség ellenében rendezi be. Ráadásul mindennek tetejébe még diktatúrát is épít, amiről most már félig-meddig papírunk is van, hiszen a Freedom House pontosan a konszolidált demokrácia besorolást vonta meg Magyarországtól, noha azért nem minősített át minket autokráciává.

Ha persze diktatúra lenne, akkor éppenséggel magyarázatunk is lenne az ellenzék gyászos állapotára. Hiszen ahol elnyomás van, ott elnyomás van, s ott az ellenzék ennek az egyik fő elszenvedője. Már ha egyáltalán van ellenzék. A mai Magyarországon sok ellenzéki politikus elnyomottként tekint magára, s ebből adódóan egy „elnyomotti” gyógymódot is ajánl – például a rendszerből való kivonulást, a választások bojkottját és hasonlókat. Nekem viszont úgy tűnik: azok, akik hiányolják a masszívabb ellenzéki politikát, nem a rendszeren kívülialternatíva megmutatására várnak. Talán éppen arra hívja fel a figyelmet az ellenzéki pártokat illető kritika, hogy a rendszeren belül kellene hatékony alternatívát állítaniuk.

De vajon miért nincs nekik ilyen?

Van egy zavarba ejtő magyarázatom. Azt javaslom, válasszuk ki magyarázó elvnek (tudom, puha és cseppfolyós) a korszellem fogalmát. Állításom az lesz, hogy a korszelleme ma ishasonló módon határozza meg a magyar politikát, mint a rendszerváltás utáni első másfél évtizedben. Az első időszakban ugyan négyévenként volt kormányváltás, de a két oldal között égbekiáltó volt a befolyásbeli különbség. Akkor (majdnem) minden befolyás a baloldali és liberális erők kezében futott össze, ma a Fideszében. Akkor a Fidesz futkosott a szőnyeg alatt, ma néhai bal-liberális oldal pártjai. Mondhatnánk persze, hogy de ott van 1998…1998-ban a Fidesz „váratlanul” megszakította egy időre a bal-liberális túlsúlyt, hogy aztán 2002-ben a súlypont visszakerüljön eredeti helyére, és két ciklusra ismét a bal-liberális oldal szemléletmódja domináljon.

De miből eredt az akkori elsöprő balliberális befolyás? S szintúgy: miből a mai fideszes?

Az említett korszellemből. 1990-től egészen a 2000-es évek második feléig ez a korszellem aliberális demokrácia szellemisége, amelynek van két fundamentális tétele. Az egyik, hogy a diktatúra lebontása után a demokrácia nem az emberek uralma, hanem stabil intézmények megteremtése. A másik, hogy egy „történelem utáni” világba léptünk, s ebben az új világban megszűnnek a korábbi periódusra jellemző államközi és nemzeti villongások és (szinte) mindenországban egyképpen virágozni fog a demokrácia. Abban a tekintetben, hogy – az intézmények mellett – az emberek kihagyhatók-e a demokráciából, továbbá abban, hogy tényleg létrejöhet-e egy demokratikus világállam, kezdettől voltak kételyek, de az optimista korszellem ezt úgy elsöpörte, mint a sicc. A liberális demokráciának nemigen lehetettek „másként gondolkodói”. Én legalábbis nem emlékszem komoly vitákra.

Nos, a demokrácia feltartóztathatatlan előretöréséről és a világállam egységesedéséről szóló optimista korszellem kezdett repedezni, Nyugaton már a 2000-es évek közepétől, nálunk kicsit később. Akik korábban csak halkan mormolták a népszuverenitás elvét, meg azt, hogy a nemzetállamokat nem nyelheti el a föderális Európa, illetve egy utópikus világállam; nos, azoknak a hangja az elmúlt években (s különösen a 2008-as válságot követően) látványosan felerősödött. Ez a megváltozott, optimizmusától megszabaduló, ugyanakkor a jövőt illetően bizonytalan korszellem ölt testet a Fidesz gigászivá emelkedésében. Szerintem ez ennyire egyszerű.

De felvetődik itt egy még zavarba ejtőbb kérdés: lehetséges-e, hogy a korszellem váltakozása egyúttal tünete is a pluralizmus hiányának, s egyben a magyar történelem továbbélésének? Plurális társadalmakban is van korszellem, de gyaníthatóan annak mindig van egy hatékony ellenzéke. Az, hogy Orbán Viktor pártjának és kormányának nincs ilyen ellenzéke, arra is rámutat, hogy a mi politikai rendszerünk – sem 1990 után, sem a Fidesz mostani érájában – nem vált plurálissá. S nem biztos (sőt, biztos, hogy nem) elvi okból. Sokszor olvasom, hogy „de jó lenne, ha Magyarországon lenne egy nyugati értelemben vett konzervatív párt”. Vagy: „elkelne nekünk, ha egy tisztességes szociáldemokrata pártunk lenne”. De valamiért a reményekből sosem lesz valóság, annál inkább lesz valóság az, hogy amikor a korszellem elér minket, akkor mindig kiemelkedik egy párt, amelyikből domináns lesz, míg a többiek szép lassan hátrébb sorolódnak.

Mindez megint csak nem véletlen, hanem egy mély hazai hagyomány. A plurális pártstruktúra ezen fölülkerekedhetett volna, de valamiért nem így történt. A liberális korszellem idején a Fidesznek nem volt esélye (abban a formájában) tartósan tényezővé válni; most pedig, amikor a liberális demokráciát sok kihívás éri, s éppen vergődik, a bal-liberális erők nem találják a helyüket. „Egy korszellem – egy párt” rendszerben élünk tehát, ahelyett, hogy „mindegyik korban sok, egyenrangúan versengő párt” rendszerben élnénk. De arra a kérdésre, hogy miért nem ez utóbbiban élünk, nem is én, hanem egy régi holland szerző adhatja meg nekünk a választ.

Johan Huizinga írja a Hollandia szellemi ismérve című híres esszéjében: „Akár magasra jutunk, akár alacsony sorban maradunk, mi, hollandok mindnyájan polgárok vagyunk, a jegyzőtől a költőig, a bárótól a proletárig”.