Hogyan lettem portás?

„Nos, akkor lássuk, hogyan lettem portás?

1987 volt akkoriban, az ELTE TFK magyar-történelem szakára jártam, boldog huszonnégy évesen. Édesanyám egyik kolléganőjének fia ebben a Fonográf klubban volt tenisz-oktató. Ő szólt, hogy portást keresnek. Én pedig némi pénzt akartam keresni. Elmentem hát »felvételizni« Rosta Máriához. Mert ő volt már csak ott, sehol egy Tasnádi, sehol egy Gyárfás, sehol egy Biszku lány. (Ez amúgy Szörényi Szűcs által is idézett szavaiból is kiderül, de hát az mindegy…) Meg aztán, ha a Fonográf Klub akkor a Gyárfásé, a Tasnádié meg a Biszku lányoké lett volna, azt se tudtam volna. Honnan is tudtam volna? És akkor, ifjú hallgatóként, ugyan miért ne dolgozhattam volna ott? Hiszen például gimnazistaként Solymáron a Milbich bácsinál dolgoztunk, aki maszek építőanyag kereskedő volt. Viszont hajnalonként pótkocsis teherautóval mentünk a Vácra, a cementgyárba cementért, és a cementgyár ezer szállal kötődött a kommunizmushoz és a rendszerhez, vagyis Szűcs kolléga logikáját követve már akkor kiderült a kommunista múltam. (Szűcs, Szűcs, te szerencsétlen, ócska fasz…)

De térjünk vissza a Fonográf Klubhoz. 1987-ben annyit lehetett tudni a Fonográf klubról, hogy az a Szörényiéké, és hogy portást keresnek.

Hát így kerültem én oda. Felvett a Rosta Mari. Aztán egy jó fél évet lehúztam. Jó is volt. Ellenőriztem a klubtagok tagsági igazolványát, beosztottam, a teniszpályákat, megszerveztem a teniszversenyek lebonyolítását. Nem volt különösebben megterhelő. Ezen kívül egy meló volt még. rengeteg friss, újgazdag pöcs járt oda. Kicsike, kopaszka, virsli ujjú figurák, akik hozták magukkal a bombázó nőiket. Újgazdagék teniszezgettek, iszogattak, a bombázók pedig el-elvitték szegény portásfiút hátra, a szaunák meg az öltözők környékére. Ezt is ki lehetett bírni.

Végül aztán rettenetesen összevesztem Rosta Marival, cifra dolgokat üvöltöztünk és vágtunk egymás fejéhez, ő például azt is megígérte, hogy ki fog rúgatni az ELTÉről.”