„Azt gondolná az ember, hogy negyedszázad nagyon nagy idő, mindent átír. Mégis, ez az antalli program huszonöt év múltán máig érvényes. Még ha közeli remény első ránézésre nem látszik is a megvalósítására. Csakhogy az idő azt is megmutatta, hogy Antall következetes politikai humanizmusát nem értékelte a kora, a ciklusa, de – ha talán öntudatlanul is – nagymértékben továbbvitte az őt megtagadó szocialista–liberális kormányzás.
Így megtörténhet, hogy az Orbán-féle centralizáció a kormányfő omnipotens személyes vonásaitól megszabadulva sok folytatható elemet kínál. Ha a stadionja akár az akasztói Stadler-aréna sorsára jut is, sok szerényebb gondolata – például az állam kötelezettségeiről és az ehhez szükséges forrásokról – illeszthető egy majdani mértéktartóbb, az ország iránt nagyobb együttérzést tanúsító politikai és mentális erő világához. Hogy egyszer talán szintetizálni lehet a rendszerváltás óta megalkotott és a gyakorlat eksztázisában deformálódott gondolatokat.
Bár ennek most semmi jele, bízzunk abban, hogy születnek víziók, dolgozik a képzelet, és nem csak a maga javára. Mert mifelénk mindig minden megtörténhet. Akár jó is. A közvélemény-kutatók nem jelezhették előre az őszödi beszédet, a sorsunkat formáló következményeit sem, ahogy nem szerepelt volna a kérdőíveken sok X, ha arra kellett volna igent mondani 2010 elején, hogy vajon Orbán Viktor hamarosan keleties, autokrata államot fog-e hirdetni, szavakban még inkább, mint ahogy a valóságban teszi, teheti.
Ahogy Antall ott termett a semmiből – ami persze csak akkor igaz, ha az akkori demokratikus ellenzék intellektuális és egzisztenciális kitartásától eltekintünk –, úgy lehet ma is készen állnia mindenkinek érzelmileg és intellektuálisan. Bármikor bármi megtörténhet. Bár nemcsak Krugmannal, velünk is megeshet, hogy a legnagyobb esélyt vagy veszélyt sem vesszük észre, ha nem épp egy világbirodalom összeomlásának robaja kíséri, mint 1989-ben.”