Mint magyarnak, és különösen mint magyar zsidónak talán ez a nap fejezi ki a legjobban azt a szétziláltságot, azt a nemzeti konszenzus-hiányt, amely a nemzetalkotó közösségek közös történelmünket érintő eltérő történelemtapasztalásaiból fakad.
„Mint magyarnak, és különösen mint magyar zsidónak talán ez a nap fejezi ki a legjobban azt a szétziláltságot, azt a nemzeti konszenzus-hiányt, amely a nemzetalkotó közösségek közös történelmünket érintő eltérő történelemtapasztalásaiból fakad. Ennek a napnak az emlékezete ugyanis eltérően március 15-től, október 23-tól, június 4-től, de még talán március 19-től is, a nemzetalkotó közösségek más és más emlékezeti rostáin keresztül szüremlett be az össznemzeti tudatba.
Az 5-6 éven át teljes kiszolgáltatottságban, a halál árnyékában élő nagyszüleimnek a szovjet csapatok bevonulása, a gettó falainál való megjelenésük a felszabadulást, a lidérces álom végét, az életet jelentette, és ezt az emlékezetet adták tovább gyermekeiknek, unokáiknak. Nekem is. Más magyar családok számára, és talán kijelenthetjük, hogy a magyar társadalom többsége számára, a háború vége – a pusztulás, a fronton elszenvedett halál mellett, mégiscsak – egy nemzeti kudarc nyugtázását, végleges beismerését jelentette. Ha nem is számolnánk a bevonuló szovjet csapatok erőszaktevéseivel, a malenykij robottal, vagy a még megmaradt nemzeti termék elsarcolásával, a háborút a – mind erkölcsi, mind fizikai értelemben vett – vesztes fél oldalán végezni, a pátoszos eufóriában visszacsatolt, majd újra elválasztott trianoni területek veszteségélményével terhelve, bizonyosan nem jelenthetett mást, mint egy kudarcos nemzeti törekvés nyugtázását.
Talán nem véletlen, hogy Magyarországon nincs hagyománya a második világháború vége megünneplésének. Nincs emlékezeti konszenzus ebben a kérdésben sem! Ez a dátum ugyanis mindennél jobban kifejezi azt a komplex történelmi emlékezetterhet, amely a magyar történelemhez való viszonyunkat jellemzi az elmúlt 100 évben.
Az ugyanis talán minden kétséget nélkülözve bizonyos, hogy a második világháború végére teljesen eltérően emlékeznek különböző magyar családok. Kollektív emlékezet nincsen. Szubjektív emlékezet annál ijesztőbb mértékben van.”
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
Sohasem a saját erejükből kerültek az ország élére, hanem mindig külső akaratból, ráadásul rendkívüli körülmények közepette. Gali Máté írása.
Úgy fogalmazott: a kultúrát nem őrizni kell, mert az nem rab, nem ápolni, mert nem beteg, hanem mindenekelőtt élni, csinálni kell. Ez különösen így van akkor, ha a kultúra keresztény és magyar.
