Menekültkvóta az EU-ban – valóban megoldást jelent?

„Az EU-nak elsősorban egy erkölcsi döntést kellett hoznia: valamilyen módon lezárja határait a menekültek előtt (mint tették ezt korábban Thaiföldön és Malajziában, ahol nem engedték kikötni a menekültekkel zsúfolt hajókat; mára a helyzet változott, és engedik kikötni a nagyrészt bangladesi és rohingja menekülteket), vagy igyekeznek humánus, a befogadáson és a »megelőzésen« alapuló megoldást találni. Európa az utóbbi mellett döntött, és a szolidaritás nevében javaslatcsomagot dolgozott ki. Ennek egyik sarkalatos, legtöbb vitát kiváltó pontja az úgynevezett kvótarendszer, amelynek bevezetését 20 ezer menekült szétosztásával kezdenék.

A tagállamok reakciói rendkívül vegyesek voltak, hűen tükrözve az eltérő érdekeket. Mint az Afrika felől érkező menekültek fő tranzitútvonala, a rendkívüli nyomásnak kitett Olaszország üdvözölte a javaslatot, ahogy a tavaly a legtöbb – több mint 200 ezer – menekültügyi kérelmet elbíráló Németország is nyitott a befogadásra. Ausztria és a nem EU-, de schengeni övezeti tag Svájc is részt vállalna. Csehország, Szlovákia és Magyarország elutasította a felvetést, a legújabb tagállam, Horvátország pedig kijelentette, hogy nem készült fel menekültek befogadására.

A fő kérdés azonban az, hogy valóban megoldást jelent-e, ha a tagállamok szolidaritásán alapulva mindenki befogad pár száz, vagy a nagyobb és gazdagabb államok esetében több ezer embert? A koncepció alapvetően logikus. Egyik évről a másikra hirtelen több tízezren, sőt Olaszország esetében több százezren jelentek meg a schengeni határon; a menekültügyi rendszer ekkora embertömeget már szinte képtelen kezelni. A tenger felől bárkákon, csónakokon érkezők életének mentése, regisztrációjuk és ellátásuk, a menekültügyi eljárás lefolytatása hatalmas apparátust és infrastruktúrát igényel, ráadásul rengeteg pénzt emészt fel. Főleg mivel a dublini rendeletek értelmében a menedékkérők regisztrációját az esetek túlnyomó többségében annak az államnak kell elvégeznie, ahol először az unió területére léptek. A fő migrációs útvonalakat figyelembe véve ennek terhe elsősorban Olaszországon, Görögországon, Máltán és Magyarországon van. (Ne feledjük, hogy az év eleje óta hazánkban is több mint 46 ezer menedékkérelmet adtak már be.)

A menekültek számára a fent felsorolt »beléptetőországok« elsősorban tranzitországok, csak kis részük kíván ott letelepedni; a fő cél Németország, Svédország, Franciaország, Nagy-Britannia. Véleményem szerint éppen ez a kvótarendszer talán leggyengébb pontja: az író­asztalnál az adott tagállam nagyságát, lakosságszámát és gazdasági adatait figyelembe vevő számítások alapján kikalkulálnak egy kvótát. A meghatározott számú menedékkérőt kiválasztják, és a megjelölt uniós tagállamot kötelezik a menekültügyi eljárás lefolytatására. Ennek lényege, hogy megállapítsák, egy adott menedékkérő valóban háború vagy üldöztetés miatt hagyta maga mögött a hazáját, vagyis jogosult-e menekültstátusra – nemzetközi ol­talomra – az ENSZ 1951-es genfi menekültügyi egyezménye alapján. Az eljárás során személyes meghallgatások vannak, amelyekben a kérelmező elmondja személyes történetét. Kérdés, hogy milyen apparátus szállítja ehhez az adott tagállamba, és milyen forrásból gon­doskodnak ellátásukról, hiszen ebben az esetben tagállamonként több ezer vagy akár több tízezer emberről van szó. Kérdés továbbá az is, hogy amennyiben nem kerülnek menekültügyi őrizetbe, mi a garancia arra, hogy valóban az országban maradnak, amíg az ügyükben folyik az eljárás, és nem utaznak tovább az unión belül már azelőtt, hogy az lezárulna. Ugyanez vonatkozik a már menekültstátust kapottakra, akiket az uniós kvóta alapján az adott országnak (Magyarországnak évi háromszázhét főt irányoztak elő az első tervekben) egy áttelepítési program keretében be kell fogadnia, gondoskodnia kell ellátásukról, integrációjuk támogatásáról. Az Európai Unió egyik alapelve a személyek szabad mozgása, nincsenek belső határok, így a lehetőség adott, hogy továbbutazzanak azokba az országokba, amelyek eddig is célállomásnak számítot­tak. Azaz épp azt a célt nem érné el az unió, amelyet kitűzött: az egyenlőbb teherviselést.”