Internacionálé

„Május elseje már csak majális és nosztalgia – a szerencsétlen Magyarországon pedig a »puha diktatúra” éveiben a nemzetközi osztályharc utópikus ünnepét helyettesítő lufi-virsli-sör háromságra emlékezik évenkint a hivatalos, kormánypárti és ellenzéki sajtó, munkásgyűlölettől vibráló, megvető hangon – , előkerül néhány régi jelkép, hogy a proletárok fejébe verjék a vereség tagadhatatlan tényeit.

Újra előáll az a fölvilágosodás előtti szituáció, amelyben az erkölcs mintegy szembekerül az ösztönszerű spontaneitásként megkonstruált emberi természettel, mintha az erkölcs racionális öncsonkítás lenne, amely ezért az emberi nem ellensége, nem pedig kifejeződése. A korszellem csak a fogyasztói hedonizmus kulturális-hagyományos árnyalatai között disztingvál. Az újdonságra érzékeny, laza, laid-back, pátosztalan új polgári ízlés szemszögéből. Innen nézve a gyakorlati ész kissé közönséges, ódon babona.

A szerelőcsarnokokban, a javítóműhelyekben, a vasútvonalakon, a raktárakban, az építkezéseken, a növénytermesztő rendszerekben, a bevásárlóközpontokban, a röpülőtereken, a millió irodában robotoló proletárok munkaidő alatti egzisztenciája, belső élete, elnyomatása és elvágyódása, a nagy sebességre és nagy monotóniára ítélt, a technikai imperatívusznak alávetett emberek társadalma – néhány érdemes szakkiadványtól eltekintve – nem reprezentált, kulturális halott. A munkások nem Marxot és Kassákot olvasnak, hanem gagyit bámulnak a kertévében meg az interneten, véleményük szerint nem a burzsoázia és a tőkés állam a fő ellenség, hanem (a legújabb fölmérések szerint) a Gay Pride és a TASZ.

Ilyen mondatok után a baloldali értelmiség rituális hibáztatása szokott következni. Ez bárgyúság. Az Internacionálé pusztulása valamennyiünket sújt. A kapitalizmus alapvető ellentmondásainak – s ezek között nincs ott a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység, amely nem sajátossága a kapitalizmusnak, hanem általános minden hierarchikus társadalomban évezredek óta – kiszorulása a politikából és a kultúrából, amelyben az ellentmondások ellentétté fokozódtak, végtelenül lapossá, energiátlanná és lendülettelenné teszi a mai szimbolikus és érzületi kozmoszt, amelyhez képest »Weimar« a maga konfliktusos intenzitásával dionüszoszi ünnepnek és filozofikus Parnasszusnak tetszik.”