„Száznegyvenhét kenyai fiatalt mészárolt le egy iszlamista terrorszervezet húsvét előtt néhány nappal. A tizenéves diákoknak vallásuk miatt kellett meghalniuk – azért, mert keresztények voltak, egy egyébként 83 százalékos keresztény többségű országban. Az emberi mivoltukból kifordult szélsőségesek csak ezt, egy világvallást láttak bennük – pedig emellett fiatal diákok voltak, fiúk és lányok, emberek, akiknek vágyaik, reményeik, terveik voltak. A fundamentalisták viszont nem ismernek sem Istent, sem embert – így volt ez tavaly decemberben is, amikor Pakisztánban tálib szélsőségesek több mint 140 embert öltek meg egy iskolában, többnyire muszlim diákokat. De bejárta a sajtót néhány nappal ezelőtt egy szíriai kislány képe, aki a fotóst látva magasba emelte a kezeit, attól félvén, hogy fegyvert fognak rá. Mert vannak, akik ezt tényleg megtették volna, ahogy megteszik napról napra Szíriában, Pakisztánban vagy most épp Kenyában.
A meggyilkolt kenyai fiatalok épp olyanok voltak, mint mi mindannyian. De erősebbnek mutatkoztak: a híradások szerint a szélsőséges iszlamisták sorra kérdezték őket, keresztények vagy muszlimok, és előbbieket azonnal lelőtték. Hányan lehettek közülük, akik megértették, miről van szó, mégsem tagadták meg azt, amiben hisznek? Nem adták fel önmagukat – ahogy a terroristák ezt már régen megtették mindenfajta emberségességet illetően.
Miféle életkörülmények lehettek biztosítva a kenyai fiatalok egy része számára, és milyenek azoknak, akik - megunva a német középiskolát és a családi házat - burkát öltenek, és Szíriába utaznak dzsihádistafeleségnek? A most lemészároltak egy része hasonló egzisztenciális nehézségekkel küzdhetett, mint azok, akiknél valamiféle magyarázatul igyekeznek szolgálni a mindennapos gondok a vallási fanatizmusra.”