Szigetkör

Régi igazság: lassú munkához sok idő kell.

A világ egyik legszebb városi futópályája Budapesten van, a Margitszigeten. Gyönyörű környezet, tiszta levegő, közel a belváros, és a hossza majdnem pontosan nyolcad maraton, utcai versenyeken induló városlakók számára ideális edzőhely. Használói között rengeteg a külföldi, itt dolgozók, turisták – a szigetkörnek már a tengerentúlon is hírneve van.

A pálya az évek során annak rendje-módja szerint elhasználódott, főleg a fagy ártott neki. Tehát az illetékesek elhatározták, hogy felújítják.

Azt hiszem, egy erre alkalmas cég, ha rendesen felkészül rá (és ha alkalmas, felkészül), nagyjából két hét alatt elkészülhetne a bő öt kilométeres pályával. Ehhez képest lassan egy éve tökölnek vele, és még a fele sincs kész.

Ami nem csak bosszantó, de drága is. Tőkét, embert, gépet, kapacitást tart lekötve. Amiből érdekes következtetést lehet levonni.

Ha valaki megkérdezi, hogy egy német vagy egy angol mérnök, munkás, ápolónő, orvos miért keres sokkal többet, mint a magyar kollégája, a válasz akár itt, a szigetkörön is megtalálható.

Biztos vagyok benne, hogy azon embereknek, akiken múlik a futópálya felújításának hatékonysága, legalább a fele felháborítónak tartja, hogy az övével hasonló poszton egy angol vagy német nála sokkal magasabb fizetést kap. És meg sem fordul a fejében, hogy azok fizetése éppúgy a teljesítményükkel arányos, mint az övé.

Ami nem azt jelenti, hogy a magyar ember kevesebbet ér, mint a német vagy az angol. Legtöbb honfitársunk, ha külföldre megy dolgozni, minden gond nélkül képes felvenni az ottani munkatempót, termelékenységet. Mert a hiba nem az egyénekben van.

De nem is a rendszerben – politikai értelemben. Hanem a struktúrában.

A legkevésbé sem kell félni egy tudományág megnevezését emlékezetünkbe idézni: a strukturális antropológiát. Ez a messze jelentősége alatt becsült irányzat, vagy inkább társadalomértelmezés azt mondja, hogy miközben az egyén nagyrészt szabadon dönt (és ezért a tetteiért felelős), a közösség egészének mozgását évszázadok alatt rögzült hitek, vágyak, félelmek, törekvések, szokások határozzák meg (ezért mint közösség a tetteiért nem felelős), és ezek megváltoztatásához nem kevesebb időre van szükség, mint amennyi idő alatt érvényben voltak.

Mi magyarok, ha egyénenként kimegyünk Angliába dolgozni, akkor beilleszkedünk az ottani struktúrába, amelynek evidens módon része a munkakultúra is. Tehát ott a termelékenységünk megegyezik az angolokéval. Itthon azonban nem tudunk más struktúrában működni, mint a magunkéban. Az pedig olyan, amilyen. És csak nagyon lassan fog változni, bárki bármit is szeretne vagy ígér.

Mármost azt gondolhatnánk, hogy tehát a mi struktúránk rosszabb, mint az angol (és persze jobb, mint mondjuk a moldáv). Ez azonban csak egy fenntartással igaz: a ma érvényes jobb-rosszabb viszonyrendszert a globalizáció segítségével a nyugati országok emelték az általános referencia szintjére, amellyel olyan versenyt hirdettek (legfőbb mérőszáma a GDP), amiben eleve ők voltak a legjobbak.

Csakhogy nem csupán egyféle referencia lehetséges. Az utóbbi időben egyre elmélyültebb kutatások folynak az emberek boldogságszintjének mérésére, és ebben például Costa Rica magasan veri Németországot, Venezuela húsz hellyel áll Japán előtt, Koszovó megelőzi Portugáliát – hogy csak néhány példát említsünk.

Azt nem tudjuk, hogy Magyarország tele van-e válaszokkal, de az a fenti példából is látszik, hogy Európa bizony tényleg tele van kérdésekkel. Egy kérdésünk nekünk is biztosan maradt: mi a bánatért tart egy évig a szigetkör felújítása?