„Ami a lényeg: ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek. Ezeket írja le hajszálpontosan egy öreg vicc, ha ismerik, bocs…
Kohn elhatározza, hogy meglátogatja Párizsban régi barátját, Grünt. Megváltja a vonatjegyét, és elindul. A sors úgy hozza, hogy egy hálókocsiban utazik egy gojjal. Leszáll az este, készülődnek a lefekvéshez, és történetesen Kohné a felső ágy. Elhelyezkednek, pár perc múlva Kohn leszól az alatta fekvő úrnak:
– Elnézést uram odalent felejtettem a szemüvegemet, megtenné, hogy feladja?
– Uram, természetesen, parancsoljon!
Pár perc múlva Kohn:
– Uram, ne haragudjon, nagyon röstellem, de a könyvemet is lent hagytam, feladná azt is, kérem?
– Uram, ez csak természetes, tessék parancsoljon!
Újabb néhány perc múlva Kohn ismét leszól:
– Uram, ne haragudjon, de látja ott a földön a koszos zoknimat? Megtenné, hogy kiviszi a mosdóba, és kicsit átlögyböli?
– Uram, ne haragudjon, de mindennek van határa!
– Jó, jó, bocsánat…
Másnap délután a vonat befut Párizsba, Grün várja Kohnt az állomáson.
– Szervusz, drága barátom, de régen láttalak! Mesélj, hogy utaztál?
– Ne is mondd, kérlek! Egész úton össze voltam zárva egy antiszemitával!
Na ezek vagytok ti, Ceglédikém. Puszilunk e helyről is…”