Az ország meg van hasadva

„Hogy érintette, hogy megkapta a Kossuth-díjat?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindegy nekem, kapok-e Kossuth-díjat. Úgy látszik, elrontottak. Egy időben úgy gondoltam, elég, ha a költő saját maga jónak és fontosnak tartja, amit ír, de mára már az is befolyásol, hogy mennyire nem veszik komolyan azt a szerzőt, akinek nincs Kossuth-díja. Akinek van, igen gyakran lenézi azt, akinek nincs. A kívülállók szemében pedig itt kezdődik a tekintély.

Miniszterelnöki főtanácsadóként és miniszteri biztosként jelenleg is megbízatása van a kormánytól. Nem zavarja, hogy politikai elismerésnek tartják majd a Kossuth-díját?

Lesznek, akik ezt fogják állítani. De azt senki nem állíthatja, hogy a Fidesz azonnal hozzám vágott egy Kossuth-díjat. Kilenc év – két teljes és egy megkezdett kormányzati ciklus – kellett, amíg eljutottunk ide. Igaz persze az is, hogy az elmúlt években benne voltam a Kossuth-díj-bizottságban, ami miatt ez nem kerülhetett szóba. Először a kilencvenes évek elején merült fel, hogy megkapjam az elismerést. Akkoriban harmincas éveim közepén jártam, és sokkal népszerűbb voltam, mint manapság. Az Antall-kormányzat megmondóemberei azonban lebeszélték a miniszterelnököt arról, hogy megkapjam a kitüntetést. Az volt az indoklás, hogy túl fiatal vagyok. A baloldali kormányok alatt a nevem föl sem merülhetett.

Miért nem?

Nem tudom. Nem tartom magam megszállott jobboldalinak: úgy határoznám meg magam, mint akinek gondolkodása nemzeti szabadelvű, esetleg hozzátéve, hogy transzilván. Az élet úgy hozta, hogy azok, akik értették és szerették a verseimet, nem fogadták el, hogy mások a politikai barátaim. Akik pedig közelebb álltak a politikai világképemhez, azok a verseimet nem annyira kedvelték.

Ezt miből gondolja?

A visszajelzésekből. Szerintem nem jutottak el odáig, hogy az esztétikai üzenetekkel foglalkozzanak. Ez aztán az ellentétes szekértáborra is igaz lett. Két vezető irodalmi folyóiratot tudnék mondani, az egyiket a politikai bal-, a másikat a jobboldalról, amelyek az elmúlt huszonöt évben le sem írták a nevemet. Érdemi értelmezési kísérlet legalábbis nem történt. Csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy nálunk nem szokás differenciálni. Az ország meg van hasadva. Mind a költészet, mind a kritikai visszhangja mérgezett légkörben kénytelen létezni. Talán Bosznia-Hercegovina szellemi élete az egyetlen Európában, amely a mienkhez hasonló mértékben át van szőve indulatokkal. Engem soha nem a szerző vagy a világnézete érdekelt, hanem a mű; lapszerkesztőként, könyvkiadóként, az irodalmi élet szervezőjeként mindig nyitott voltam.”