„Eléggé formális gondolkodást látok egy olyan feltételezés mögött, ámbár lehet, hogy tévedek, hogy a jobboldali jobboldali újságokat olvas, csatornákat néz, míg a baloldali baloldaliakat. Ugyan, miért? Én például konzervatív vagyok, amiből persze nem feltétlenül következne jobboldaliság, de ez nálunk már így van, s közben rendszeres nézője az ATV-nek, olvasója a HVG-nek. Momentán, ebben a cigányozás-vitában, vagy miben, Tóta W-nek adok igazat, miközben, amúgy, messze nem értek vele egyet. Muszáj nekem részt vennem ebben a karaktergyilkossági ügyben, még akkor is, ha belátom, hogy pártpolitikailag ez így működik mindegyik oldalról? Miért kellene nekem csak jobboldali hírforrásokból, kommentárokból, stb. »táplálkoznom« ahhoz, hogy a meggyőződésemet igazolva lássam? Nem egy párt fogja kialakítani és igazolni a világnézeti meggyőződésemet, hanem pont fordítva, azért szavazok erre vagy arra a pártra, mert azt az eszmeiséget látom kifejeződni benne, amellyel magam is azonosulok. Előbb van az eszme, aztán a pártpolitika – számomra legalább is. Az a botor feltételezésem, hogy azért vannak még szavazók, akiknél az ideológiai kérdések alapvető jelentőséggel bírnak.
Nem tudom elhessegetni magamtól azt az érzést, hogy itt bizony kiskorúnak vagyok nézve. Nem attól leszek én ilyen-olyan szavazó, ha köztévé, vagy akármelyik csatorna ontja rám egy adott párt dogmatikáját, vagy ha magam is érzelmileg részt veszek ezekben a szokásosan militáns játszmákban. Viszont akkor is kitarthatok elvi álláspontom mellett, ha adott esetben egyes médiumok váltig azt hiszik, hogy majd ők elmagyarázzák nekem az úgynevezett összefüggéseket. Természetesen elfogulatlanul, objektíven, és függetlenül. Naná. Már bocsánat, mitől olyan magától értetődő az, hogy a pártmédia a tanító, a hírfogyasztó meg a tanuló? És mi van akkor, ha a hírfogyasztónak éppenséggel megvan a maga elvi véleménye, s egyáltalán nincs kedve belebújni azokba a skatulyákba, amelyeket objektivitás címén ezek a kommunikációs pártpolitikai csetepaték felkínálnak neki?”