„A politika nem létezhet ellenségek nélkül. Ha egy adott pillanatban eltűnik egy ellenség, vagy kiiktatják, a politikusok és az egész propagandisztikus siserahad azonnal keresnek vagy kitalálnak egy másikat. Ellenség hiányában a politikai folyamatok elakadnak, a politikai konstrukciók pedig gyakran szétesnek. De nemcsak a politikai, a társadalmi szférában is »van igény ellenségre«.
Vamik Volkan, a kollektív erőszakosság tanulmányozására szakosodott török származású amerikai pszichiáter azt állítja, az embereknek szükségük van ellenségre, és ez szorosan összefügg az önmeghatározással, valamint az etnikai-nemzeti identitással.
Az idegenekkel általában, illetve kimondottan az ellenséggel, mint társadalmi képzettel szembeni ellenségesség az egocentrikus és etnocentrikus felfogásaink bioproduktuma.
A gyermekek már nagyon korán, nyolc hónapos koruktól kezdve kerülik a vizuális kapcsolatfelvételt az idegen személyekkel, mert minden idegen szorongást okoz. A gyermekekben született hajlam van arra, hogy a tárgyakat és a személyeket két fix kategóriára osszák: ismertek – tehát »jók«, és ismeretlenek – tehát potenciálisan »veszélyesek«. Volkan szerint ez az alapja a veszélyről és az »ellenségről« kialakított első érzéseknek. A gyermekek csak 36 hónapos korukban értik meg, hogy egy tárgynak, vagy személynek ambivalens vonásai vannak – jó is, rossz is lehet. Ezek a korai, az idegenekkel szembeni szorongást okozó reflexek képezik a későbbi antagonisztikus társadalmi viselkedések alapját [Volkan, 1988].”