Megint mi győztünk, mondta 1988. március 15-én este a vacsoránál Lakatos Ernő, az MSZMP KB Agitprop osztály vezetője a családjának. Nem hagytuk provokálni magunkat.
Pedig aznap éppen vesztettek. Végleg. A szocializmus attól a naptól kezdve élő halott volt.
Vagy már korábban az volt? Vagy még volt esélye a túlélésre?
Aznap harmincezer demokráciát követelő ember gyalogolt el a Március 15. tértől a Bem szoborig, végig rendőrök laza sorfala között. És tényleg nem volt provokáció, nem volt gumibotozás, kergetőzés a belvárosban, előállítások - semmi olyan, ami korábban zajlott. Emberek szónokoltak, volt, akit kifütyültek (például Pákh Tibort, nem érdemelte meg), volt akit megtapsoltak (például TGM-et). A résztvevők kilencvenkilenc százalékának fogalma sem volt róla, hogy reggel többeket lefogtak. Csak azt tudtuk, hogy a magát szocializmusnak nevező rendszer napjai meg vannak számlálva. És nagyszerű érzés volt, hogy ez rajtunk is múlott.
Történelmet csináltunk.
Vagy csak azt képzeltük?
Nem csak Spiró György mondja, hogy csak képzeltük. Hogy ez az egész rendszerváltás le volt zsírozva. Ez a mondat itt kereng a Kárpát-medencében huszonöt éve. Lehet, hogy a „béketábor” többi országában is ott kereng.
Ez a mondat valójában nem is a rendszerváltásról szól. Hanem arról, hogy úgyis minden hiába, úgyis mindent mások döntenek el, úgysem múlik rajtad semmi. Hogy az egész sorsunk le van zsírozva, csak a hülyék buzgólkodnak, az okos ember tudja, hogy minden felesleges. Egyél, igyál, ölelj, aludj – ennyi.
Ennyi?
Múlt valami azon a menetelésen 1988. március 15-én? Múlt valami azon, hogy eggyel többen voltunk-e, vagy kevesebben?
Múlik valami azon, hogy bárhol eggyel többen vagyunk-e, vagy kevesebben?
Múlik rajtunk, egyenként, külön-külön a történelem?