„Ha mi, utódok, nem igyekszünk számba venni veszteségeinket, nem törekszünk minden erőnkkel arra, hogy nevet adjunk az elpusztult névteleneknek, hogy sorsuk nemzeti közösségünk közös történetébe olvadva mindannyiunk okulására szolgáljon, akkor nem teljesítjük a kötelességünket. Még nagyon sok a tennivalónk. Az egykori és mai kommunisták, valamint elvbarátaik és szövetségeseik itthon és külföldön, keleten és nyugaton évtizedek óta azon dolgoznak, hogy a kommunizmus áldozatai ne kaphassanak még csak erkölcsi elégtételt se. Ennek érdekében minden módon tagadják a kommunizmus bűnös természetét. Ők: az egykori elkövetők és csendestársaik azok, akik nagyszámú támogatóikkal együtt még csak lelkiismeret furdalást sem éreztek soha mindazért, amit tettek, amiről hallgattak, amit elhallgattattak. Nem vállalták és nem vállalják a felelősséget az elpusztított milliókért, a tönkretett életekért, a kerékbetört sorsokért. Nem követték meg az áldozatokat. Gyávák, hiszen csak titokban mernek, ha mernek szégyenkezni. A múltjukkal való szembenézés helyett szemantikai vitákat akarnak ránk erőltetni arról, hogy a megvalósult szocializmus megegyezett-e az általuk elképzelttel, modernizációról hablatyolnak és arról, hogy az elképzelés jó volt, csak nem sikerült se emberarcúvá, se működőképessé fazonírozniuk. Képtelenek tudomásul venni, hogy a kommunizmus DNS hibás termék, vagyis életképtelen.
Tisztelt Hölgyeim és uraim!
A háborúk mindenkori győztesei az elmúlt száz évben ritkán ismertek irgalmat. Az ókori mondás, »Vae victis – Jaj a legyőzötteknek« igazságtartalma a második világháború után súlyosabb volt, mint valaha. Nem hiszem, hogy nagyot tévedünk, ha a XX. századra olyan történelmi sűrítményként tekintünk, amely magába olvasztotta az emberiség két-háromezer évnyi történelmének minden jellegzetességét. Földrésznyi birodalmak keletkeztek és olvadtak el, egész népek hagyták el kényszerből lakhelyüket, despota elnyomók hajtottak milliókat rabszolgaságba. Eközben számítógépek rögzítettek adatokat és műholdak keringtek az űrben. Mindezt még csak tegnap éltük át, érthető hát, hogy tart még a sokk és időbe telik, hogy túljussunk a traumán, amit okozott. Mert mindaddig, amíg múltunknak ez a sebe nem heged be, hatalma van rajtunk. Kertész Imre arra figyelmeztet bennünket, hogy »A gyilkosság beismerése és a veszteség felmérése a kezdete minden nagyszabású életnek, a nemzetekének is.«