„A múlt héten Párizsban látott véres jelenetsornak ugyanis, hasonlóan az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadásokhoz, volt előzménye, kontextusa. Évtizedek elhibázott nyugati politikája, a közel-keleti konfliktus megoldására való képtelenség és érdektelenség, a térség posztkoloniális állapotban való megrekedtségének fenntartása geopolitikai és pőre gazdasági okokból, vagy éppen a totális káosz, amelyet az idegenkezűség nyomait magán viselő „arab tavasz” hagyott maga után. És persze a nyílt és titkos intervenciós háborúk sora, amelyekért mindenekelőtt vagy szinte kizárólag arab-mozlim milliók fizettek véráldozatot. Így Izrael lényegében kritikátlan támogatása, az afganisztáni mudzsahedek rövidlátó felfegyverzése és ezáltal az al-Kaida kibontakozása, vagy éppen Irak megszállásával, legyengítésével, magára hagyásával, a szíriai lázadás szításával az Iszlám Állam életterének megteremtése, de említhetnénk a NATO által de facto felszámolt Kadhafi-rezsimet is, amelynek ellopott-eladott fegyverarzenálja csillapíthatatlanul fűti ezeket a lángokat. A sorból ugyanakkor nem hagyható ki a hagyományos európai demokratikus nemzetállami berendezkedéstől idegen, ám a liberális politikai elit által a kontinensre traktált multikulturalizmus nyilvánvaló csődje, a tömeges bevándorlás természetesként való elfogadtatása sem, amely immár közvetlen fenyegetés forrásává vált.
Egy szó mint száz, végzetes hiba lenne most beérni annyival, és arra alapozni a reakciókat, mint azt az amerikaiak tették 9/11 után, hogy »az iszlamisták gyűlölik a mi életformánkat, és kész«. Európa történelmi tapasztalatokra alapozott intellektusához lenne méltatlan ez az arrogáns és rövidlátó megközelítés, az önvizsgálat elmulasztása.”