Barátságos válasz Bayer Zsoltnak

„Bayer Zsolt és én, ahogy mondani szokás, ellenségek vagyunk. Őszinte, goromba, szentimentális – amúgy tehetséges és szórakoztató – publicisztikájának mind céljait, mind eszközeit elítélem. Ugyanakkor senkitől nem lehet elkobozni az útkeresés jogát. De ezért még nem válaszolnék rövid írására – s röviden köszönöm csak meg, hogy becsüli gondolataimat – , hanem azért, mert a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal állítólagos konvergenciájának a kérdésére hívja föl a figyelmet. A párhuzam, bár bizarr, mégis fönnállni látszik: Athénban a Sziriza vezetője, Alexisz Tsziprasz[i] koalíciót köt a politikájában a Fidesz-KDNP-re hasonlító, kemény jobboldali Független Görögökkel (ANEL), a budapesti vitákban pedig a szélsőjobboldali Magyar Hírlap publicistája méltányolja a baloldali Dinamó Műhely marxista szerzőjének mondandóját (nyilván az előbbi százmilliószor fontosabb, mint a mi helyi ügyeink – amelyek ugyan helyiek, jelentéktelenek, de a mieink). (…)

A Sziriza annyiban újít – és Tsziprasz ezért több, mint holmi baloldali Orbán – , amennyiben az egyenlő(bb) újraelosztást mind nemzetállami, mind nemzetközi méretekben követeli: a Nyugattól méltányosságot követel (ezt minden periférianacionalizmus megteszi valamilyen formában), ámde radikális intézkedéseket javasol (ígér) az elviselhetetlen görögországi szegénység (amely a harmadik világból nézve persze bőség és fényűzés) enyhítésére. Az orosz-török-magyar típusú periférianacionalizmus azonban csak a nemzetállamok közötti, nem a nemzetállamokon belüli egyenlőség híve – ez pedig óriási különbség.

Kautsky, Lenin, Trockij és Otto Bauer óta a szocialista és kommunista pártok abban bíztak, hogy a bevezetett »jóléti«, tervező-újraelosztó-központosító-államosító rendszerek (amelyekről ők még tudták, hogy államkapitalisták, nem pedig szocialisták) »átfejlődhetnek« a szocializmusba, mert ennek van politikai garanciája: a marxista élcsapat (párt) politikai uralma (parlamenti-szakszervezeti vagy diktatúrás módon), amely majd levezényli ezt az »átfejlesztést«. Marxista szemszögből az volt az előző cikkem hibája, hogy – naiv és reflektálatlan módon – magam is elfogadtam valami ilyesféle perspektívát (valaminő »népi demokrácia« vagy »szociális demokrácia« reményét), amelyről jobb pillanataimban magam is tudom, hogy illuzórikus.

Ez bizony önbírálat, amelyre olykor rákényszerülök, hiszen én vagyok az egyetlen a magyarországi közélet mintegy 600 aktív részvevője közül az egyetlen, aki tévedni szokott, miközben – és ezt szemlesütve mondom – mindenki másnak mindig igaza volt, van és lesz. Én szerény ámulattal nézem a csodálatra méltó kollégákat, akiknek a saruját se oldhatom meg.

Számít-e a Sziriza antikapitalista meggyőződése (»szubjektív« meggyőződése) – s ilyen meggyőződésük volt a történelmi szociáldemokrata és bolsevik pártoknak is a XIX. század vége óta egyfolytában – , miközben példamutató nyíltsággal mondja ki, hogy (egyelőre) polgári demokratikus, polgári baloldali politikát folytat? Ez a garancia eddig – sok millió ember véráldozata ellenére a XX. században – nem volt eredményes. A korlátozott, ellenőrzött, irányított piaci rendszer is újratermeli az egyenlőtlenséget, amelyet azért tetemesen enyhíteni lehet, bár Görögország és a többi kelet-európai EU-tagállam esetében ennek csak európai szintű egalitárius tervezéssel lenne esélye. Nyilván ilyesmi lesz majd a mérsékelt európai baloldal (GUE-NGL) programja, de ez a baloldal Nyugaton aligha kerül kormányra a közeljövőben. A periférián pedig marad a »nemzeti szociáldemokrácia« programja, amely legalábbis annyiban kiváltotta a szélsőjobboldal bizonyos csoportjainak a rokonszenvét is, hogy a neokon/neolib status quo egyöntetűségét széttördeli.”