Szabadság – élesben

„Horváth elvtárs elmondta, én meg gyáván nem írtam meg. Ha megírom, úgysem jelenik meg – elvégre a parancsot a főszerkesztőnek is kiadták –, s mellesleg különösebben nem is érdekelt, hogy Kádár elvtárs mit tart a fiúkról. És nem lettem boldogtalan egy életre, nem éreztem úgy, hogy korlátoztak a munkámban, kigúnyolták a hitemet, megtörték a lendületemet, sárba taposták a szent sajtószabadságot, amelyért már Petőfiék is annyit, de annyit izzadtak.

Most meg. Most meg görnyedezek a cenzúrától, olyannyira, hogy soha nem lesz már nekem egyenes gerincem. Nem szidhatom a főszerkesztőt, nem küldhetem az anyjába a főnökömet, és még az sem vigasztal, hogy botlábúnak nevezhetem a futballkirály miniszterelnököt és ferde ripacsnak a rendszeresen bérmálkozó ellenzéki vezért. És mellette annyit vesszentrianonozhatok és pocskondiázhatom Obamát meg Putyint, amennyit csak akarom.

De jönnek a kérdések, a kérdések, amelyekre – ha meg akarunk maradni – előbb-utóbb válaszolni kell. Nem korrupt politikusoknak, félírástudó újságíróknak, önjelölt hordófilozófusoknak, sunyi véleményvezéreknek. Nem. Nekünk, egyszerű gyalogembereknek, trolivezetőknek, pénztárosoknak, örömlányoknak, úttévesztőknek, útkeresőknek, hívőknek és hitetleneknek. Persze fejen állva roppant nehéz, már-már lehetetlen. Válaszolnunk kell, meg kell találnunk az embert az embertelenségben, az embertelenséget az emberben. Washingtonban, Marseille-ben, Budapesten, Moszkvában és Vlagyivosztokban. És világosan, konszenzussal meg kell rajzolnunk a szabadság határait, különben végünk. Különben halomra gyilkoljuk egymást mi, emberek – szóval és fegyverrel.”