„A válság velünk van, mert már nem hiszünk se a globalizáció erkölcsi fundamentumaiban, se a gazdasági sebezhetetlenségében, se a kulturális megtermékenyítő erejében – a világnak nincsen éltető, domináns perspektívája, amely a 90-es évtizedben még volt. Európa maga vegetál egy hibásan kialakított intézményrendszer és az egyre erősödő értékrelativizmus kettős fogságában. (...)
Nekünk Európa erősítésén kellene munkálkodnunk, amely ebben a pillanatban döntően szellemi és politikai egyeztetést kívánna, akár jelentős magyar hozzájárulással, de nem a fideszes politikai kultúrára jellemző agresszióval. Orbán tévedésének megfelelően a magyar politikai élet most reprodukálja a globális tanácstalanságot és válságot. A balos (amerikai típusú) régi paradigma és a jobbos neoautokratikus destrukció ütközési zónájában vegetál az ország, miközben Európa alfelén rendszerkritikus pártok nőnek fel, Budapesten pedig a balos anarchizmus és antikapitalizmus szólít az utcára – szintén perspektívátlanul. A Goodfrienddel szilveszterező vagy a Batthyány és egyéb körökben tenyésző cizellált, végtelenül magabiztos, ám közben semmit nem értő értelmiség – a hagyományos magyar politikai inkompetenciába ragadt Orbánhoz hasonlóan – szügyig gázol a magyar közéleti potentátok hagyományos hasznavehetetlenségében és elfogultságaiban.
Szomorú – de leginkább végtelenül unalmas – látni a világot, ahogy az egoista (nemzeti) érdekek összecsapásában fuldoklik az értelem és a jóakarat, és közben durrognak a pezsgőspalackok.”