Keresztény Európa

Immár száz éve újra és újra akad valaki, aki fölüti az aktuális statisztikai zsebkönyvet a vallásoknál, és látva, hogy egyre kevesebb a templomba járó hívő, jeles felfedezésként kürtöli világgá, hogy a keresztény Európa fogalma immár érvényét veszítette.

Igaz, ami igaz: az Európai Unió polgárainak fele már nem hisz semmilyen vallás istenében – noha négyötödük szerint létezik valamiféle, a testtől elkülönült lélek (Eurobarometer Poll 2010). Kilencven százaléknál nagyobb a hívők aránya Máltán, Horvátországban és Romániában, húsz százaléknál kevesebb Észtországban, Svédországban és Csehországban, negyvenöt százalék nálunk – hogy mitől ez a különbség, azt bizonyára a szociológusok tudják megmondani.

Ám tévedésben van, aki ilyen adatok alapján akarja eldönteni, hogy a keresztény Európa fogalma érvényes-e még. Hiszen nem vallásbéli megállapításról van szó. A vallás, a hit, még ha milliós pápai misén vagy mekkai zarándoklaton gyakorolják is, magánügy. Pontosabban fogalmazva: az egyén belső ügye. Ha keresztény Európáról beszélünk, valójában egy nagyon bonyolult, sok ezer éves tradíciókból építkező, koherens értékrendet létrehozó, emlékezetközösséget formáló, a benne részesek számára jól érthető jelrendszert megalkotó szociokulturális konstrukciót írunk le. És ez a konstrukció olyannyira eleven, hogy nélküle nem is nagyon tudnánk önazonos életet élni.
Természetesen nem ez az egyetlen ilyen konstrukció. Az emberi civilizáció jónéhányat létrehozott már – ezek egy része kiürült, elpusztult vagy átfolyt egy másik konstrukcióba, más részük azonban ma is működik. Valamennyi egy-egy tételes vallás köré szerveződik – hogy a vallás szükséges feltétel-e, az tisztázásra vár.

Az aligha lehet kérdéses, hogy az egyénnek szüksége van a valamelyik konstrukcióhoz tartozásra. És önazonosságának része az, hogy melyikhez. Identitásunk olyan, mint a téli ruha: testünkhöz közel lévő rétegeit továbbiak, azt még továbbiak fedik, és e rétegek – család, nyelv, nemzet, kulturális közösség – belső személyiség-testünkkel együtt tesznek azzá, akik vagyunk.

A mi európai identitásunk meghatározóan keresztény. Ez jelent kulturális hagyományokat, morális értékszerkezetet, közös szimbólumrendszert, problémakezelő sémákat, a többiek részéről kiszámítható reakciókat, a világ kihívásaira adott válaszokat. Mi ebben vagyunk otthon.

A második világháború után új népek érkeztek Európába, saját szociokulturális konstrukcióikat nagyrészt hátrahagyva a mi otthonunkban, a mi hagyományainkat, értékrendünket, szimbólumrendszerünket átvéve próbáltak otthont teremteni maguknak. De mára ez megváltozott. Mert ezek az új népek megértették, hogy a mi otthonunk soha nem lesz az ő otthonuk. Hát nekiláttak, hogy Európában felépítsék a saját konstrukciójukat. Nyugat-Európában már létrejöttek azok az etnikai zárványok, amelyekben a muszlim konstrukció az érvényes. És ezek a zárványok, a demográfia egyszerű, de kérlelhetetlen törvényei szerint folyamatosan növekednek.

Ami történik, az nem a kulturális sokszínűség kivirágzása, hanem alapvetően két nagy kultúra versengése. Mi, az európai tradíciók gyermekei dönthetünk úgy, hogy feladjuk a magunkét, és elfogadjuk a másikat. De ha nem így döntünk, ha meg akarjuk őrizni a kulturális otthonunkat, azt csak a keresztény alapok megtartásával tehetjük. Ez a mi örökségünk, akár tetszik ez valakinek, akár nem.

Bencsik Gábor