Bevándorlók és egyebek

„S ókori kövületként, avítt csizmaszárként vallom: mégis csak úgy van az jól, ha az érkező, a vendég alkalmazkodik a befogadókhoz. Például nem vág juhot a lakótelep erkélyén. Nem járatja burkában, nem veri, nem önti le sósavval asszonyát. Nem tart fenn a befogadó ország törvényeivel ellenkező törvénykezést képviselő iszlám erkölcsbíróságot meg iszlám erkölcsrendőrséget, amely esténként az utcát járva összefogdossa és megbünteti azokat, akik őszerinte nem viselkednek helyesen. Aztán pedig nem mészárol le embereket, ha azok olyasmit mondanak, írnak vagy rajzolnak, ami nem tetszik nekik.

Ha pedig erre képtelenek vagy nem hajlandók, akkor takarodjanak haza. Nem majd, nem is hamarosan, hanem azonnal.

S ezzel persze kinyitottunk egy másik ajtót is. A nagy és szent sajtószabadság ajtaját. Kevésbé patetikusan: szabad-e más vallását, bárminemű érzékenységét lábbal tiporni, sárba taposni. Erre mondják a liberálisok, hogy hát persze. Nem is mondhatnak mást. Hiszen ez a korszellem. S e korszellemtől olyan elviselhetetlen ez az egész. Ez a korszellem szülte azokat a nyomorult ribancokat, akik félmeztelenül felugrálnak az oltárokra, és a mellükre firkált eszeveszett baromságokat mutogatják. Vagy ugyanők elmennek a Szent Péter térre Rómába, amikor a pápa miséjére várva hatalmas tömeg gyűlik össze, és a seggükbe dugják a feszületet, mert szerintük ez a tiltakozás jogos és nagyszerű formája.

Igen, és ez a korszellem szüli a Mohamed prófétáról készülő ocsmány karikatúrákat is. És a szilylászlókat, akik rózsadombi kutyasétáltatás közben megálmodják, hogy semmit és senkit nem szabad tiszteletben tartani. Se vallást, se hitet, se lelkiismereti ügyeket, sem pedig szent és sérthetetlen érzéseket. Ez pedig nagyon jól hangzik – nagyjából addig, ameddig az ember kamasz. Aztán kinövi. De a mi korunk úgy maradt. Megmaradt kamasznak. Megmaradt 1968 búbánatos álszabadságmámorában.”