„Te mit tennél Jézussal?
Jézus soha nem engedte elnémítani vagy korlátozni azokat, akiket a többiek igen. A hozzá igyekvő gyerekeket a tanítványok megpróbálták feltartóztatni, de Jézus emiatt dühös lett (Mk 10,14.), és az mondta, ha olyanok nem lesznek, mint a gyerekek, nem mehetnek be Isten országába. (A gyerekek lenézettek voltak abban a korban.) Az út szélén őt szólítgató vakot is próbálták lepisszegni, aki erre még hangosabban ordítozott; Jézus a sokaságtól elfordulva odament hozzá és meggyógyította. (Mk 10, 47.) Amikor beszélt, közbe lehetett szólni, vitatkozni, feleselni; a lejegyzett tanításai inkább dialógusok, mint a mai értelemben vett prédikációk.
Két további ok is kizárja, hogy felháborodva vádolja az egyház a Charlie Habdo kivégzett tagjait. Az első: a keresztények megváltója a kereszten áldozattá lett. Tökéletes ártatlanságánál fogva (ami már nem immanens erkölcsi, hanem metafizikai fogalom) ő minden emberi áldozat lényege és foglalata, vagyis ő az »áldozat abszolútuma«. Ezért bizonyos értelemben minden áldozatban Jézus »van jelen«, vagyis még a gyarló ember áldozatát is ő vszenteli meg«. Az egyháznak a mindenkori áldozat mellett a helye, bármiért lett is áldozattá. (Ami nyilván nem vonatkozik a halálukkal ártatlanokat elpusztító kamikaze-terroristákra.)
Kettő: a bibliai hagyomány Jézusa feltámadott, vagyis győzött a halál felett, »neki adatott minden hatalom mennyen és földön«. Az övéinek, amennyiben ezt hiszik, egyszerűen nincs mitől félniük. Akkor pedig mi ez a defenzív, örökösen a »gonosz világ támadásai« ellen küzdő magatartás? Mit árthat az egyház hitének, amely a halált és a poklot is legyőzi az Írások szerint (Máté 16 18.) néhány pikírt karikatúra? Ilyen gyenge istenünk volna? Nekünk kell védelmeznünk őt? Nem elég, ha ő védelmez minket, bárkitől és bármitől?
Figyelem, nem az a tanulság, hogy a jó keresztény megbotránkoztatja a zsidókat. De az igen, hogy aki keresztényként következetes, nem botránkozik meg egykönnyen, s hogy a határsértően szókimondó, szarkasztikus közlésmódtól – Jézus stílusát ismerve – nem kellene iszonyodni. S talán keresztényibb feltenni a kérdést: nem lehet, hogy a Charlie Hebdo-nak nem a vallással, hanem a vallás nevében tanúsított álszenteskedéssel, kirekesztéssel, erőszakkal van baja? És ha igen, nem lehet, hogy ebben igaza van – függetlenül attól, hogy túlmegy-e a »jóízlés« határain? Nem lehet, hogy bele kéne néznünk a tükörbe ahelyett, hogy megpróbálnánk összetörni?”