A szeretet, mint tőke

- Kijjebb vonultál a közéleti szerepvállalásokból. De 2010-ben, amikor megalakult a parlamenti szakbizottság még vázoltad, hogy mit kellene tenni.

- Mert megkértek, hogy beszéljek.

- Így van. És azt mondtad a bizottságon, hogy két fő prioritás van, a szeretet és a szépség. Valaki ebből bármit felfogott?

- Azért részleteztem is. (Nevetés a közönség soraiban.) Fantasztikus országban élhetünk, fantasztikusak az adottságok, fantasztikusak az emberek is. Semmi másra nem kell alapozni, mint a természeti adottságainkra, amik nagyon szépek és értékesek, és az emberek jó tulajdonságaira. Voltam egy fórumon, ahol a kitörési lehetőségekről volt szó - épp úgy, mint a bizottsági ülésen – és elmondtam, hogy arra kell alapoznunk, amink van. Más emberek vagyunk, mint a világ többi részén élők, mert más az eredetünk, más a sorsunk, más a tudatunk a világot illetően. Ez egy nagyon szabad nép volt évezredeken át. Csak ezer éve nem szabad. Mennyi ez a több ezer évhez képest? Megint vissza kell a szabad gondolkodáshoz térni. Akaratunk, munkabírásunk, szorgalmunk, visszatérő hitünk alkalmassá tesz bennünket, arra, hogy nagyszerű országot építsünk, de nem mások legyőzésére, vagy, hogy a GDP ilyen-olyan számot mutasson és tapsoljanak az EU-ban.

Frászt! Az embereknek méltó módon kell merniük élni, és ez csak akkor lehetséges, ha visszaveszik a méltóságukat, vagy ha valaki megpróbálná ezt támogatni és el mernék fogadni. Ezt nem értették nyilvánvalóan a bizottságon. Ameddig az országban nincs mindenkinek méltó munkája, addig nem következik be a változás. Amíg nincs mindenkinek egy szerszáma, amit ő választ, amit ő tart méltónak. Addig semmilyen forrást nem volna szabad felhasználni! Az embereknek nincs jövőképük. Pedig kell, hogy valamennyiünknek legyen jövőképe. Ebben a politikának muszáj segítnie. Az esetemben azt jelenti, ha valaki munkát kér, és nem tudjuk felvenni, nem mondhatjuk, hogy menj el.

Pedig ez a helyzet, mert túl sokan kérnek. Nálunk viszonylag jó dolgozni, nem mert annyival több a bér, hanem mert családtagként kezeljük az embereket. Ez közelít a méltó foglalkoztatóhoz, még ha nem is tudunk annyit fizetni, mint amennyit a dolgozó szeretne.

Amikor végképp nem értik, amit mondunk, például a bizottságban, vagy egyesületben, akkor abba kell hagyni a fölösleges beszédet és azzal kell foglalkoznunk, amit szívvel csinálunk, akik mi vagyunk és azokkal, akik értik. A piaci nyomulás helyett, arról kell beszélünk, hogy hogyan érzünk, és mit miért teszünk.

Talán a próféta mondta a legszebben, úgy kell szőni a gyolcsot, mintha a szálat a szívedből húznád, mintha a gyolcsot az viselné, akit szeretsz. Ez méltó. Tudom, hogy társadalmi szinten is meg lehet ezt valósítani. Abszolút lehet. Bizonyos gazdasági korlátokat figyelmen kívül kell hagyni. Muszáj! Tudom. Különben soha nem lennék ott, ahol vagyok. Ha elfogadom, amit a külföldi befektetők a kilencvenes években mondtak, hogy szerencsétek van, hogy mi már itt vagyunk, mert mi tudjuk a tutit, akkor nem ott lennék, ahol most. Az egyik első nyilatkozatban azt mondta az egyik amerikai: nehéz a magyarokkal együtt dolgozni, mert azt hiszik, hogy a dollár a fán terem, mert zöld, mint a falevél. Akkor értettem meg, hogy nem lehet közünk egymáshoz. Egyrészt, mert oktalanságokat beszél, másrészt mindenük volt, csak pénzük nem. Nekünk, nekem a családnak, a vállalatnak, a községnek, a térségnek, az országnak kell tudni, hogy mit akarunk elérni és ezt nem lehet számokban kifejezni. Nem szabad számokban gondolkodni, mert biztosan tévútra megy a dolog. El kell hinni, hogy van saját utunk, és csinálni kell, bármi legyen az eredmény! Aki másnak a gyolcsot a szívéből szövi, az jó úton jár.

- Időutazás tudtommal még nem lehetséges, de lehet, hogy nem is szükséges. Ám, ha ma a harminc-negyven évvel fiatalabb Szepsy Istvánnak üzenhetnél, mi lenne az? Miközben itt ülnek a közönség soraiban a lányaid és a vejed.

- Az úton végig kell menni. Én kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de nem lehet kikerülni dolgokat. Ahhoz, hogy bizonyos dolgokat meglássunk és érzékeljünk, kell az előzetes állapot. Nem kihagyható! Nem csak a gazdasági és a szakmai eredményeket értem alatta, hanem a tudatállapotot. Akkor még nem voltam ezen a szinten. Azt üzenném magamnak, hogy még bátrabban merjen az érzései szerint élni, dönteni. Hezitáltam ugyanis, hogy hátha nem ekkora gond ez a külföldi befektetés, de az! Előbb kellett volna észrevenni. Nincs harag, de kiderült, hogy ez nem a mi utunk, és ha akkor, abban évekig hittem, akkor valószínű, hogy ezt is meg kellett tapasztalnom.

Az üzenet, még egyszer mondom, az lenne, hogy még bátrabban hagyatkozzam az érzéseimre és azok szerint döntsek. Amikor megcsináltuk az első cuvée-t, az 1999-est és bemutattunk Londonban a Master of Wine intézetben, akkor két nagyhatalmú ember is nekiugrott a bornak, hogy mit akarok ezzel az egyáltalán nem hagyományos termékkel? És nem azért ágáltak, mert féltek, hogy tönkre fogok menni bele. Nem sajnálatról volt szó! Nyilvánvaló volt, hogy a termék sikeres.  De miért ágáltak annyira? Mert nem tetszett nekik, hogy egy jöttment magyar erősebb terméket tesz le az asztalra, mint ők.

Ha mindenkinek elhittem volna, amit mond, akkor most nem lennénk sehol. Ez hasonlít két nagybátyám történtére. Jöttek haza a háború végén Németországból. Az egyiktől is és a másiktól is kérték a dokumentet. Amelyik hallgatott a parancsra az hat év múlva jött meg Szibériából, amelyik nem, az hazajött hamar. Nem hallgathatunk másra! Abszolút az érzéseink után kell mennünk. Ha egy éjszakán át nem tudok aludni, mert annyit gondolkoztam, majd reggel felkelek, megfőzöm a zöld teám, és tudom, hogy amin ennyit gondolkodtam az biztos nem lesz jó. Nem érdekes a magyarázat! Nincs jelentősége. Nem jó! Mert nem az az út, amin mennünk kell. Ezek a jelek.”