Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Az mindenesetre már most jó jel, hogy a november 26-i találkozásunk óta nem jelent meg egyetlen problémás magyar vonatkozású cikk sem a lapban.
„Ma a korábbi kapcsolatfelvétel folyományaként a New York Times székházában jártam. A novemberben megismert szerkesztőkön kívül módom volt további, a régiónkról szóló hírekért felelős újságírókkal, illetve vezetőkkel megismerkedni. Bemutatkoztam és megfigyelőként részt vettem a szerkesztőség napindító értekezletén, amely minden újságolvasó embernek nagy élmény lehet – nekem biztosan az volt (a képen épp a pakisztáni mészárlást illusztráló fotó használatáról tanakodnak). Körbevittek a méretes épületben (a Nyolcadik sugárút felöli homlokzatáról csináltam egy képet), és a korábban jelzett kritikáimra reagálva bemutatták, milyen élesen elkülönítik a véleménycikkek, illetve a tudósítások készítését (ahol állok, az a hírszerkesztőség óriási, egy légterű irodája, a véleménycikkeket hat emelettel feljebb készítik). Nem állítom, hogy ettől a látogatástól varázsütésre minden New York Times tudósítás Magyarországról kiegyensúlyozott és tárgyilagos lesz, de az biztos, hogy a szerkesztőségben már egyre többen tudnak hozzám fordulni, ha kétségük támadna valamilyen tudósítójuktól vagy forrásuktól származó információ hitelességét illetően. Az mindenesetre már most jó jel, hogy a november 26-i találkozásunk óta nem jelent meg egyetlen problémás magyar vonatkozású cikk sem a lapban (sajnos pozitív sem, de ne legyünk türelmetlenek).”