Megbicsaklás és bicskanyílás

„A jó ütemérzékű Lázár kijelentésével azonban leverte a homárról a lazacos kaviárt. Beindult az álszent kommandó, hogy megpróbáltatásaiért (ismerőseik undorodva fordultak el tőlük, mert korábban kiálltak a Nemzeti Együttügyködés Rendszere mellett) a főminiszteren vegyen elégtételt. Számosan kezdték visszhangozni a Pitypangkrónika főszerkesztőjéből föltörő sóhajt: ők, biza, nem azért meneteltek föl s alá az Andrássy úton, hogy a békeharc takarásában egyesek megszedjék magukat. Középkáderek és elárvult hívek néztek fancsalian, és gurultak lassan dühbe. A kormánypárti hetilap még a konzervatív fiatalság krémjét is megszólaltatta, úgymint egy politológust, egy gitáros-eszmetörténészt meg egy „újságíró-kismamát”. (A következő lapszámban a peronőr-devizakárosult és a filológus-lumbágós nyilatkozik majd). Apropó: mindent elmond a garnitúráról, hogy ezek a negyvenfelé közeledő, önigazolást kereső ficsúrok és pörgentyűk jelentik arrafelé a fiatalságot. De ezzel még nem volt vége: a „nemzeti oldal” nagyjai (a szegregáló püspök, a rendszerfüggetlenül államilag kinevezett író és az egykori tudós, akinek egyetlen közéletileg értelmezhető tevékenysége az, hogy csokornyakkendőt hord) is intően emelték föl ugyanott mutatóujjukat. Akkor, amikor tömegek a középsőujjukat mutatják felétek – és nekik van igazuk.

Ugyanis, kedves László, tévedsz.

Lázár János nem a rendszer megbicsaklása, hanem a következménye. Ha valaki egy végletekig etatista, korporatív, bevallottan a lojalitást honoráló berendezkedést épít, az a helyezkedőknek, ügyeskedőknek teremt lehetőséget. Tudta ezt már Arisztotelész is. Ti nem tudjátok. Lázár János viszont tudja. Mi több: ez a magatartás volt vele szemben az elvárás, ő meg messzemenőkig megfelelt ennek a feltételnek, valóban generációjának legimpozánsabb teljesítményét nyújtotta e követelményrendszeren belül. Tökéletes példánya az általatok teremtett (vagy összegyűjtött) típusnak. (…)

László, ti fönntartotok két intézetet azért, hogy járassák le a politikai elemzést és a közvélemény-kutatásokat. Alkotmánybírókat, ügyészeket fizettek, hogy űzzenek csúfot a jogból. Etetitek Bíró Zoltánt, Bogár Lászlót, Fekete Györgyöt, hogy relativizálják a tudományosságot és a művészeteket. Most meg nem azon vagytok kiakadva, hogy valakik nagyüzemi méretekben hm.. izé.. szereznek maguknak, hanem azon, hogy ezt meg is mutatják. Az a helyzet, hogy semmi, de semmi alapotok nincs, hogy fölháborodjatok a fiatal törtetők miatt.

Akinek pedig nincs semmije, az annyit is ér.”