„A magyar nép Közép-Ázsiából származik, s nem Európából, ám a honfoglalás után Szent István döntésével elköteleztük magunkat Nyugat-Európa mellett. Ez az elköteleződés 1989–1990-ben újra, sokadszor megerősítést nyert, s nyugati szövetségi rendszerek tagjaként (EU, NATO stb.) intézményesedett.
Származásunk, geopolitikai helyzetünk, történelmi konfliktusaink, nagybirodalmi alávetettségeink alapján azonban mi megismertük, illetve értjük a Keletet is. Nem oda tartozunk, de a franciákhoz, angolokhoz, s különösen az amerikaiakhoz képest mi sokkal jobban tudjuk, mi motiválja a nyugat-balkáni népeket, szerbeket, horvátokat, lengyeleket, cseheket, szlovákokat, ismerjük a közép-európai mentalitást, kénytelen-kelletlen megismertük az orosz »medve« lelkét is, s talán a közép- és távol-keleti országokkal is szót tudunk érteni. Tudunk tehát közvetíteni Nyugat és Kelet között, s ez nem szégyen, ez érték. De ettől nem vagyunk keletiek.
Nyugat-Európa és Amerika a mintánk, de nem vagyunk nyugat-európaiak és amerikaiak, vagyis nem vagyunk nyugatiak. És jobb, ha tudjuk: nem is leszünk azok. És ezt el kell fogadnunk, bármit mondanak a balliberális megmondóemberek.
Akkor kik vagyunk? Egy közép-európai nemzet, amelyik, akárcsak az itt élő szláv népek, a nyugati mintákat követi, de velük együtt mégis mindig más marad, mint a Nyugat. Ám mi a közép-európai szlávoktól, baltikumi népektől is eltérünk, amennyiben – túl az ázsiai származásunkon – ezeréves történelmünk nem szól másról, csak a meg- és fennmaradásról, s szuverenitásunk, önállóságunk, függetlenségünk megvédéséről – akár a szláv népekkel szemben is. Ez az alapvető tulajdonságunk, lelki beállítottságunk, s ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni a bal- és balliberális oldal.”