A második rendszerváltás

„Magyarország sajátossága, hogy itt a múltért, a történelemért folyik irracionális küzdelem, és ez valóban unikum. Amikor magyar fiatalok tízezrei vonultak az utcára, hol a netadó, hol a minden korábbit mennyiségileg és minőségileg is ezerszeresen meghaladó korrupció ellen tiltakozva, bevallom, először engem is zavartak az elmúlt negyedszázadot en bloc elutasító szónoklatok, később viszont megbékéltem velük. Ha dühösek, márpedig nagyon dühösek, akkor miért is kellene hűvös, elemző és mértéktartó beszédeket várni tőlük.

Csakhogy. Miközben keményen ostorozták az elmúlt 25 évet, vajon átfutott-e bármelyik szónok agyán, hogy a pártokkal szembeni ellenérzések fő oka Magyarországon is az, hogy a politikai elit csak zéróösszegű játszmák űzésére képes? A népharag a pártokkal szemben vajon annak nem szól, hogy azok képtelenek egymással bármiben is szót érteni? A megkülönböződés persze elengedhetetlen kelléke a versengő pártpolitikának, de normális-e, hogy nem létezik semmi, amiben a pártok egyet tudnának érteni?

Sem a régiek, sem az újak nem képesek szót érteni egymással, sőt még azok sem, akik a pártpolitikai logika elutasításával a zászlójukon érkeztek a parlamentbe. A rendszerváltó pártok – első és egyben utolsó mohikánként – képesek voltak szemben álló félként a legfontosabb alkotmányos kérdésekről megállapodást kötni, eltűntek. Vajon eszükbe jut-e a szónokoknak, hogy a »mindenki menjen a pi… csudába« hozzáállással az a kisebb baj, hogy nem méltányos.

Az igazi probléma az, hogy ezzel maguk is ugyanabba a körbe lépnek bele, ahol nem a win-win, hanem továbbra is a zéróösszegű játszmákat játsszák. Ahogy ma ők skandálják elutasítólag Schiffer András nevét egy sorban a régi politikusokéval, egy-két év múlva esetleg az ő nevüket fogja valaki Orbánéval, Gyurcsányéval és Schifferével együtt ordítani a színpadon?”