Valami Amerika

Az ember csak kapkodja a fejét. Éveken át ahhoz voltunk szokva, hogy egyfajta stand up comedyként kövessük a magyar ellenzék aktivitását, azt találgatva, vajon kinek sikerül überelnie az éppen futó akciót. Augusztusban még Falus Ferenc jegesvödrös produkciója volt a sikerszám, megfejelve a lovas hasonlattal, utána a jelöltállítási bénázások következtek – majd az újabb, elsöprő jobboldali győzelmet követő ellenzéki szerencsétlenkedések, némi pártszakadással, ilyesmivel.

Egy éven belül három átütő Fidesz-győzelem után úgy tűnt, hosszú ideig ez lesz a műsor: a kormány erőből kormányoz, az ellenzék bénázik, a választók pedig kitartanak a jobboldal mellett, megbocsátják annak minden hibáját.

Az önkormányzati választások után öt nappal, október 17-én azonban ennek egyszeriben vége szakadt.

Kipattant a kitiltási ügy. És a szerepek néhány napon belül megcserélődtek: a kormányoldal azóta is kapkodva védekezik (ezt nevezik bénázásnak), az ellenzék pedig egyre sikeresebben támad.

Valakik valahol megértették, hol a Fidesz Achilles-sarka: szavazótáborának érzelmi elkötelezettsége a gyenge pontja. A hit abban, hogy „mi” erkölcsösebbek, tisztábbak, önfeláldozóbbak, hazaszeretőbbek, Istenhívőbbek, bátrabbak vagyunk, mint „ők”, a hideg számítók, a pénzre hajtók, a nagyhatalmakat kiszolgálók, az országot káeftéként kezelők. Most ez a hit rendült meg, sőt helyenként ez fordult dühödt ellenkezésbe: a tüntetők nem lebecsülendő hányada jobboldali, aki illúziói elorzását akarja megtorolni.

Valakik valahol megértették. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a „valahol” Washington. Mintha Magyarország éppen egy legkevésbé sem vágyott tapasztalattal gazdagodna: milyen dermesztően félelmetes az, amikor az Egyesült Államok komolyan veszi érdekeinek megsértését. Néhány tucat ország, néhány tucat nép átélte már ezt, vagy, mint Oroszország, éppen most éli át. Mintha most mi is ízelítőt kapnánk belőle.