„Puzsér - és ezt nagyon élveztem az írásában - nem aprózta el. Facebookos kirohanása elején a gúnyolódás ellenére érezhetően némi szimpátiával idézte föl, amikor a Deutsch Tamással való konzultálásom után a polgárháborúzók gyűlöletkampányt indítottak ellenem, hogy aztán, pár sor múlva teljes odaadással nevezzen »köpet«-nek. És mindezt azért, mert, ha jól értem, nem adtam meg a kellő tiszteletet a színdarabjának. Hát ilyen az, amikor valaki nem kellő főhajtással közelít a rettegett kritikus művéhez. Vicces.
De mi ebből a tanulság?
Az egyik az, hogy a néptanítók éjjeliszekrényére mindig ki van készítve a komolyságtabletta, amit ők nem is haboznak bevenni.
A másik az, hogy nagy közönségnek írni milyen rettentően ijesztő és kockázatos dolog, és mi mind, aki ilyennel foglalkozunk, akár pillanatokra szóló posztokban, mint én, vagy veretes nagydrámákban, mint Puzsér Professzor Úr, a lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy nehogy majmot csináljunk magunkból, ezért, miközben baromira várjuk, hogy valaki reagáljon már valamit, amikor az megtörténik, gyakran összeomlunk.”