Tüntetések kora

„Például ott van minden budapestiek örökös főpolgármestere, Demszky Gábor, aki már a Kádár-huszárok elöl is futott. Akkor mindent megtanult, még azt is, hogy miként kell féken tartani az elszemtelenedett tüntetőt. Traktorral behajtani tilos-táblákkal rakta tele a székesfővárost, így szelíden, demokratikusan távol tartva az elégedetlen, éretlen gazdákat a Kossuth tértől. Bezzeg, ha most is ő lenne Pesten a főnök, nincs Fidesz-székházostrom, nincs bizony. Néhány tábla, hogy számítógéppel, klaviatúrával és egérrel közlekedni tilos, és máris nincs ez a cécó, amerikai ügyvivő által is jól kifigyelt, netadó elleni rumli. Ő, aki nem volt hajlandó abban a városban élni, ahol még ő is főpolgármester lehetett, most csak háttérből, bölcsen figyelt, nyilván látta a performance gyenge pontjait. Pedig meglehet, ha szól, és még egy vödör jeges vízzel is nyakon önteti magát, a lelkes fiatalok rögvest vállukra kapják, s meg sem állnak vele Tarlós főpolgármester székéig. De úgy látszik, kiöregedett. Mert bizony a tüntetés olyan műfaj, amelyből ugyanúgy ki lehet öregedni, mint a futballból és a politikából.

Mert bizony itt is jönnek a fiatalok. A fiatalok, akik egyből el szeretnék nyelni a világot. Van, akinél a tüntetés csak fiatalkori enyhe betegség, mint a kanyaró, kinövi, kigyógyul belőle. Másoknál ennél komolyabb az ügy, szervesül velük, a szobordöntés és a fejrugdosás irodalmi munkásságuk része lesz. Mások, a legavatottabbak viszont úgy mennek tüntetni, mintha castingra járnának, számukra ez a politika előszobája. Szerveznek, megmutatják magukat, s ha szívósak és elég érces a hangjuk – némi hátszéllel – elérik, hogy életük végéig a hangjuk és nem az eszük miatt tartsuk el őket. És aztán velük együtt egy boldogabb, szebb korba tüntessük át magunkat.”