Katonáink

„Amikor engem elvittek katonának, nem hittem volna, hogy van a világon olyan haderő, amelyet mi képesek lennénk legyőzni. Tapasztalataim pedig eleinte alátámasztották ezt az előítéletemet. Elképesztő állapotban lévő technika (a telephelyen felsorakoztatott Csepel teherautók nagyjából háromnegyedét egyáltalán nem lehetett beindítani), és még elképesztőbb állapotban lévő tisztek, akik közül első ránézésre egy sem akadt, akivel az ember elment volna a háborúba. Csupa-csupa Queeg kapitány a Zendülés a Caine hadihajón-ból – tisztelet a kivételnek.

Aztán a Duna ’85 hadgyakorlaton mégis kiderült, hogy csodákra vagyunk képesek, és fantasztikus szintidőt produkálva csináltunk pontonhidat a Dunára, hogy a fene se emlékszik, hányadik ukrán harckocsizó dandár »erőszakos folyami átkelést« hajtson végre rajta.

Utáltam az egészet, mint Nyilas Misi a kukoricagölödint, de akkor, abban a pillanatban mégis büszke voltam. Annak ellenére voltam büszke, hogy gyűlöltem a rendszert, amelynek katonája voltam, gyűlöltem az esküt, amelyet le kellett tennem s amelynek értelmében köteles voltam, akár az életem árán is, megvédeni éppen azt a rendszert. De amikor az irgalmatlan méretű Krazok odagördültek a Duna partjára Ercsi alatt, és vízre tettük a pontonelemeket, megszűnt létezni a valóság, és maradt az igyekezet, hogy megcsináljuk szintidőre, amit kell. Sőt, szintidő alatt.

Nagyon remélem, hogy a mostani katonák, akik ráadásul hivatásosok, nem gyűlölik a rendszert. Nem, nem a jelenlegi magyar kormányra gondolok, hogy mindjárt az elején tisztázzuk a félreértéseket. Ugyanis a kormányokhoz való viszonyulás és érzelem tökéletesen mellékes szempont egy katona esetében. Az a lényeg, hogy a demokráciát és a demokratikus berendezkedést gyűlölik vagy szeretik. Ehhez való viszonyulásuk mérvadó.”