Történelmileg így alakult – A rendszerváltás és mi

Vendégszerzőnk, kommentelőnk, Robinzon Kurzor írása.

Mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Nem vagyok sem véleményformáló, sem publicista, de következzék az én verzióm, öt kérdés köré felépítve.

*

1. Honnan indultunk?

„Magyarországon történelmileg úgy alakult, hogy egypártrendszer van, és az is marad.” (Kádár János az MSZMP XIII. kongresszusán, 1985)

Aztán történelmileg mégis másként kezdett alakulni. A '80-as évek közepére a magyar gazdaság már a korábbi eladósodással együtt sem volt képes fenntartani az életszínvonal lassú, néhol átmenetileg megtorpanó, de évtizedes léptékben mégis folyamatos emelését. Ezzel párhuzamosan a Szovjetunió gyengülésével az elnyomó gépezet tényleges ereje, de főleg az ebbe a képességébe vetett hit, a rendszertől való félelem is drámaian csökkent.

Az elbizonytalanodó kádári hatalom által magára hagyott területekre lassan benyomultak mindenféle civil és ellenzéki szervezetek és a párton belüli, magukat reformkommunistáknak nevező ellenzék. Negyven, éber kómában töltött év után a társadalom kezdett lassan magához térni és lassan újból belakni a hirtelen gazdátlanná váló társadalmi tereket.

A központi hatalom, a törvényhozás, az államigazgatás, de főleg az igazságszolgáltatás, a fegyveres erők és a sajtó ekkor még az MSZMP kezében van, de az első repedések 1989-re már ezeken a korábban bevehetetlennek hitt bástyákon is megjelennek.

Ahogyan 1989-ben sorra omlanak össze a szocialista rendszerek a régiónkban, úgy pattogunk mi is, mint valami flipper golyó a Nagy Imre-temetéstől a köztársaság október 23-i kikiáltásán és a négyigenes népszavazáson át az első szabad és tiszta választásokig.

Mindenki a fejét kapkodva próbálta követni az eseményeket, de a bizakodás, a pozitív várakozás bőven kétharmad feletti többségben volt az ismeretlen jövőtől való félelemmel szemben.

2. Hová akartunk eljutni?
„Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely saját jószántából soha sem akar többé a Kelet része lenni.” (Orbán Viktor, 2007. október 23.)

Ez akkor (mármint 1989-ben), és utána még nagyon sokáig egyértelműnek tűnt. A mából visszatekintve óhatatlanul felmerül a kérdés: létezett egyáltalán ez a közös cél? Ha esetleg szavakban létezett is, ugyanazt értettük alatta? Ha nem is volt közös cél, volt-e legalább a céloknak közös része, volt-e közös nevező?

Ha egy mondatban kellene összefoglalni, akkor talán azt mondhatjuk, hogy a magunk Ausztriáját akartuk. Vagy legalábbis azt (olyat), amit Ausztriából láttunk. Esetleg egy Kádár-rendszer 2.0-át. (Vö: Henry Ford bonmotja a piackutatásról, miszerint, ha megkérdeztem volna a vásárlókat, hogy mit akarnak, azt mondták volna, hogy egy jobb lovat.)

Mindenesetre, míg a politika tartalmi kérdéseiben (vagyis a hogyan? kérdésében) az első perctől kezdve látható és egyre mélyülő véleménykülönbségek voltak az Országgyűlésbe bejutott pártok között, addig a politikai rendszer működését illetően nem volt nyoma ellentétnek. Az új alkotmányt a teljes rendszerváltó elit konszenzusa hozta létre, az összes parlamenti párt elfogadta mint a politikai rendszer kereteit. És ez a tény még akkor is kellő legitimációt biztosított az új alkotmánynak, benne a közjogi rendszernek is, ha népszavazást nem tartottak róla.
Nyugati demokráciát akartunk. A tulajdonformák közötti egyenlőségen, a magántulajdon védelmén és a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot, és az ezekhez dukáló, a hatalommegosztás elvén alapuló közjogi rendszert és jogállamot akartunk. A keleti függés és kiszolgáltatottság helyett integrálódást a nyugati világrendbe.
Nekem legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy ezt akartuk. Hogy én ezt akartam akkor, és ezt akarom most is, abban biztos vagyok.

Persze az is lehet, hogy nem mindenki részéről volt ez ilyen egyértelmű: akarni nem akarták, csak különösebb meggyőződés nélkül – „ha ez kell az osztrák élethez, hát legyen” alapon – eltűrték (sokan, akár a többség), várva, hogy mi sül ki belőle.

Hogy ez a rendszerváltás projekt áldozatokkal is jár, azzal persze előbb vagy utóbb szinte mindenki szembesült. De ez már egy másik történet.

3. Hová jutottunk?

„Riporter: És mondd, Stevie, téged tényleg nem zavar, hogy vak vagy? Stevie Wonder: Á, dehogy! Sokkal szarabb lenne, ha néger lennék.”
(Ismeretlen)

A legegyszerűbben fellelhető közös pont kormánypárti, ellenzéki és apolitikus emberek között: a csalódottság. Hogy nem erről volt szó, nem erre számítottunk, nem ezt reméltük. Persze nem mindenki egyforma okból és mértékben csalódott. Ki ezért, ki azért. Ki kevésbé, ki nagyon. De hová is jutottunk? – gyorsleltár a dicsőséges NER 5. évének feléhez közeledve.

Ott tartunk, hogy minden lényeges gazdasági jellegű mutatóban elmaradunk a régiónk (korábban szintén szocialista) országaitól. Addig lenézett szomszédaink már előttünk járnak, akiket pedig még lenézésre sem tartottunk méltónak, már a sarkunkban vannak. Rövid- és középtávú kilátásaink sem kecsegtetnek semmi jóval: a beruházási ráta drámaian alacsony, így a gazdasági növekedési potenciál is hiányzik. Közoktatási (pardon: köznevelési) rendszerünk pedig nem a nagyobb hozzáadott értékű szellemi és szolgáltató ágazatok, hanem a segéd- és közmunka alapú társadalom számára termeli majd a tömeges utánpótlást.

Ha pedig az állam és polgára közötti viszonyokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az új alaptörvény betűje, de még inkább az abban foglaltak megvalósítása azt eredményezte, hogy a hagyományos (nyugati-európai) hatalommegosztási modell lényeges elemeit korlátozták, vagy nyilvánvalóan elfogult személyek kinevezésével kiüresítették. Ennek több lényeges következménye is van.

Az egyik, hogy az állam működését szabályozó kontrollfunkciók megszűntek működni. Korrupció, lenyúlás és hivatali hatalommal való visszaélés persze korábban is volt és az állam helyenként tűrte. Mostanra azonban mindezeket az állam irányítja, szervezi, törvényekkel legalizálja, hatóságain keresztül megvédi.

Másik következménye a hatalom központosításának, hogy a parlamenti többség esetleges elvesztése esetén az új többség lehetetlen helyzetben találná magát. Az alaptörvény betűje szerint független intézmények élén a jelenlegi kormányfő káderei ülnek, ráadásul még kétharmados többséggel is elmozdíthatatlanul. Ez a kör, főleg összehangolt fellépéssel, fél éven belül bármilyen, akár kétharmados többséggel rendelkező új kormányt a falnak vezethet.

Ez az államszervezeti működés, bár formailag megfelel a hatalommegosztás (fékek és ellensúlyok) rendszerének, a gyakorlati működése során sokkal közelebb áll a szocialista államtan központi gondolatához, az államhatalom egységének elvéhez. Vagyis annak, hogy a többség birtokában (és annak nevében) minden állami hatalom egyetlen kézben összpontosul.

Ami pedig a közvetlen politikai vonatkozásokat illeti: van állítólag ellenzék is. Az egykori MSZP-SZDSZ maradványai és utódszervezetei teljességgel és menthetetlenül hiteltelenek. Valójában a NER aktív részének tekinthetők, mivel politikai tevékenységük jelentősen hozzájárult a Fidesz hatalomban maradásához. A Jobbik és az LMP valós társadalmi igények és problémák mentén szerveződő protest pártok, kormányzóképességük azonban nulla (vagy még annál is kevesebb), akaratukon kívül ezért ők is csak a centrális erőtér dramaturgiájában rájuk osztott szerepet tudják eljátszani.

4. Hogyan jutottunk ide?

„A hasi műtét sikerült, a beteg a fejlövésbe halt bele.”
(M.A.S.H.; színes, szélesvásznú, mb. amerikai filmvígjáték, 1970)

Mielőtt a jelenlegi helyzet okait keresném, megkerülhetetlennek tartom, hogy a kiindulás helyzet és a jelenlegi állapot közötti fő mérföldköveket meghatározzam. A 25 éven végigtekintve számtalan, részben ikonikussá vált, részben időközben a feledés homályába merült eseményt idézhetünk fel és tulajdoníthatunk nekik meghatározó jelentőséget. Szerintem ezek voltak az alapvetően meghatározóak:

Négyigenes népszavazás (1989. november 26.) – akkor és ott dőlt el (a köztársasági elnök választására vonatkozó kérdéssel), hogy a rendszerváltásnak nem rögtön az MSZMP és a „népi” ellenzék (MDF) kiegyezésével és Pozsgay Imrével mint MSZMP-MDF közös köztársasági elnökkel futunk neki. Az időközben MSZP-vé átalakult MSZMP ennek következményeként veszítette el azt, az korábban létező erős pozícióját, hogy az új parlamentben számottevő erő lehessen.

Bokros-csomag (1995. február) – a politikai-közjogi rendszer átalakítását az Antall-kormány elvégezte, de a nagy állami elosztó rendszerekhez érdemben nem nyúltak hozzá. A Bokros-csomag természetesen számos vitatható és hibás intézkedést is tartalmazott (ezek miatt vált ikonikussá és a kampánypropaganda kötelező elemeként egyenesen démonivá), meghatározó jelentősége mégis abban áll, hogy ehhez köthető a rendszerváltásnak az államháztartásra, az állampolgárok és az állam közötti anyagi viszonyokra történő kiterjesztésének tényleges szándéka.

Matolcsy és Demszky (2000.) – A Fidesz kormányra kerülve legfőbb vonalaiban folytatta az előző kormány piacpárti gazdaságpolitikáját, a „három tenor” (Járai pénzügyminiszer, Chikán gazdasági miniszter és Surányi jegybankelnök) személye által is hitelesítve. A népszerűségi mutatók azonban a mélyponton voltak, és az erre válaszul végrehajtott félfordulat és kormányátalakítás utóbb trendfordulónak bizonyult. Akkor lett Matolcsy először gazdasági miniszter, ezzel jelentek meg a később unorthodoxiába csapó etatista gazdaságpolitika csírái. Orbán ekkor szembesül vele, hogy a „polgári” kampány 1998-as győzelme nem a rendszerváltás egy következő, magától értetődő szintje, hanem sokkal inkább egyszeri hatások kedvező eredője volt. Mindeközben Demszky Gábor budapesti főpolgármester lett az SZDSZ elnöke, mégpedig egy akkor nagyon szokatlan, az MSZP-től és a Fidesztől is „egyenlő távolságot” tartani szándékozó politikai programmal. A Fidesz nem élt a lehetőséggel, hogy leválassza a SZDSZ-t az MSZP-ről. Demszky a légüres térben fél év múlva lemondani kényszerült a pártelnöki tisztségéről, a Fidesz pedig két év múlva 4:28 arányban bukta el a fővárosi egyéni választókerületeket és ezzel az egész választást is.

Szociális népszavazás (2008. március 9.) – Magyarország már azon a napon jobban teljesített. A megelőző 8 év bizonytalan, trend nélküli, leginkább semmilyen kormányzása után a szociális demagógia minden addiginál elsöprőbb győzelme vitte végérvényesen és visszafordíthatatlanul a jelenlegi kényszerpályára Magyarországot. És ez még akkor is így van, ha azóta persze lett tandíj, egy rakat újfajta adó és például a magán-nyugdíjpénztári vagyon is úgy meg lett védve, hogy egy fillér sincs már meg belőle. A jelenlegi kormánypárt akkor, azokkal a népszavazási kérdésekkel mondott le végleg a '90-es évek közepén elkezdett polgári stratégiáról. A népszavazás fényes győzelme hozta létre azt a csapdahelyzetet, aminek eredménye most a hanyatló nyugat tévképzete és kelet felé fordulás, az illiberális demokrácia – mint megoldás – víziója.

5. Miért jutottunk ide?

„Rendes ember az uram, amikor nem iszik. Csak hát, mindig iszik.”
(Káeurópai asszonysors)

Az okok szerteágazóak, nyilván sokan sokféleképpen látják ezt is. Az, hogy végül ide jutottunk, szerintem nagyjából a következő okoknak köszönhető.

Talán az egyik legfontosabb tényező, ami egyben meg is különböztet minket az egykori béketábor többi – és mint láttuk: sikeresebb – országától, hogy nem kellett megküzdenünk a rendszerváltásért. Az emberek többségével csak úgy megtörtént, de még a rendszerváltásban aktívan résztvevő kisebbség sem kockáztatott túl sokat. Ezért pedig soha nem éreztük eléggé a magunkénak az eredményt, hiszen az szinte az ölünkbe hullott. Hiába nyerte vissza az ország az önálló cselekvés lehetőségét, hiába lettünk demokrácia és jogállam, az embereknek a politikához, a közös ügyek intézéséhez való hozzáállása nem változott.

Utólag egyre biztosabban látszik, hogy tömegigény nem valami cizellált jogállami berendezkedésre mutatkozott, hanem csak arra, hogy ha már nagyon elegünk van az aktuális földesúrból, akkor a jobbágyseregnek legyen lehetősége elzavarni. Az egyéni felelősség vállalása megmaradt azokban az értelmezési keretekben, amelyek a Kádár-rendszerben rögzültek. Ebből a '90-es évek közepén volt egy átmeneti kilábalás, de ez aztán elbukott a 2002-es kampányban és a „jóléti rendszerváltás – több pénzt az embereknek” győzelmében.

Visszatért a politikát „úri huncutságként” tekintető hozzáállás; nem a mi dolgunk. Legfeljebb – mivel amúgy demokrácia van – négyévente elzavarjuk az aktuális hatalmat, hogy egyben visszaszavazzuk azokat, akiket négy évvel ezelőtt zavartunk el.

Ez a viszony két forrásból is táplálkozik. A magyarság a legutóbbi ötszáz évének nagy részét idegen uralom alatt volt kénytelen tölteni. Az ebben az időszakban kifejelődött túlélési stratégiák lényege az alkalmazkodás, a nyílt konfrontáció kerülése, rések és kiskapuk keresése és kihasználása, kompromisszumok és különalkuk az elnyomó rendszerrel. Nix ugribugri – ez volt a túlélés záloga, ennél bevállalósabb célt pedig nemigen tűztünk ki magunk elé. („Csak rosszabb ne legyen!” - szól az újévi jókívánság.)

Ezen a táptalajon pedig kiválóan érzi magát a tanult tehetetlenség. A mindenkori hatalom hizlalta is rendesen, gondoskodva arról, hogy mindenki érezze és értse: nem tehet semmit, mindenképpen úgy lesz, ahogyan a kormány akarja. A társadalom, legalábbis a szavazásra bírható emberek többsége számára ez egy ismerős szerep; ezért inkább elfogadják. (Ez alól csak a 2008-as szociális népszavazás volt, átmenetinek bizonyult kivétel.)

Szintén történelmi léptékű örökség az általános bizalomhiány. Nem csak az emberek egymás közötti, hanem az állammal (a politikával) szembeni bizalmatlanságáról van szó. Mivel az ország önrendelkezésének visszanyerése nem járt revelációszerű élménnyel, ezért a korábbi beidegződésekből fennmaradt a szabálykerülő attitűd. A szabályokat nem mi magunk hozzuk azért, hogy kiszámítható és tisztességes viszonyokat teremtsünk; a szabályokat „ezek” kényszerítik ránk, tehát bármiféle morális probléma nélkül kijátszhatók. A NER évei alatt ez a világkép külön megerősítést kapott a kormánytól, hiszen az EU-s színpadon előadott pávatánc lényege pont ez: a szabályokból nem tartjuk be azt, ami nem tetszik, illetve eleve csak azt tartjuk be, amit erővel betartatnak velünk. Elegendő a „magyarok érdekére” hivatkozni (bármit jelentsen is ez) és már kész is az önfelmentés. A multiknak és egyéb gonosz kapitalistáknak osztott kokiknak és salleroknak örül a nép, de eszébe nem jut számlát kérni a szobafestőtől, mert akkor rögtön a duplájába kerülne a lakásfelújítás. Ez pedig a népnek nem érdeke. Az elit által prezentált mintát pontosan követi a társadalom: a nekünk rossz szabályt, ha csak tehetjük, nem tartjuk be, hiszen a szabályok csak azért vannak, hogy szabadságunkat és önrendelkezésünket korlátozzák, ebből következően ab ovo helytelenek.

Fontos tényező a jelenlegi állapotok kialakulásában az, hogy miként veszhetett el a gazdaság terén meglévő előnyünk. A rendszerváltás éveiben ebben a tekintetben kifejezetten mintaállamnak számítottunk, ahol már korábban is működtek magánvállalkozások, ezért nem látszott idegennek a piaci mentalitás. A versenykultúra szélesebb elterjedése és uralkodóvá válása magától értetődőnek látszott. A valóság ezzel szemben az volt, hogy Magyarországnak az ezen a területen meglévő, előnyösnek tűnő pozíciója kifejezetten hátránynak bizonyult hosszú távon.

A mi vállalkozásaink többsége valódi kockázat nélkül működött, hiszen a géemká nem egy valódi vállalkozó tőkéjéből indult, hanem az állami tulajdont használta, hogy munkaidő után (extra jövedelem ellenében) létrehozza azt a hiánycikket, amelyet egyébként a munkaidőben is gyártani kellett volna. A butikos, a magántaxis és a balatoni lacikonyhás sem volt vállalkozó a szó kapitalista értelmében. Nem építettek vállalatot és legfőképpen saját magukat zsákmányolták ki. A vállalkozás akkor és a mai napig is leginkább simlis ügyeskedést jelent az emberek fejében. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a vállalkozóvá lett tíz- és százezrek nem rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyek egy valódi piacon, valódi versenytársak elleni működéshez szükségesek. Mindez oda vezetett, hogy a régió többi országában, hozzánk képest szinte nulláról indulva, de mára sokkal ütőképesebb kkv-szektort találunk, sokkal komolyabb GDP-növekedési és foglalkoztatási potenciállal.

*

Eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a NER sem gazdaságilag, sem társadalmilag nem fenntartható. A minden vagyont felfaló kisgömböc éhségének kiszolgálására már középtávon sem látszik elegendő államosítható vagy különadóztatható szektor. A nagy állami rendszerekből történő pénzkivonás sem fokozható következmények nélkül és a lenyúlható EU-s források is könnyen elapadhatnak.

A társadalmi támogatottság is egyre fogy: a Fidesz 2014-re elveszített több mint fél millió szavazót, 2010-es táborának 20%-át. A 2014-es kétharmadhoz már meg kellett buherálni a választási törvényt (győztesek után járó kompenzációs szavazatok), a budapesti önkormányzati képviselő testületben pedig már az egyszerű többséghez is erre volt szükség.

Mi legyen a NER – előbb-utóbb elkerülhetetlen – bukása után? És mi lesz addig? Ez már egy másik történet.

Meglátjuk, történelmileg hogyan alakul.