Elhalkult hívószó

„Akármi az oka, a bal-jobb hívószó számos életkori és társadalmi csoportban egyszerűen nem működik. Nem véletlen, hogy a Fidesz ugyan előszeretettel használja a »bukott baloldal« terminust, de magát nem emlegeti jobboldalként. Erősebb érzelmi töltetű, kevésbé politikai természetű hívószót keresett a »nemzeti« és »keresztény« öndefinícióval.

Én persze továbbra is hiszek (remélhetőleg nem csak életkorom folytán) a bal-jobb metszésvonal relevanciájában és megvilágító erejében. A baloldal minden vonatkozásban emancipációs mozgalom. A kiáltó társadalmi különbségeket, az ezzel járó alávetettséget és kiszolgáltatottságot károsnak, igazságtalannak, embertelennek, ebben az értelemben »természetellenesnek« tartja. A jobboldal – akkor is, amikor éppen részvéttel és segítőkészséggel néz a rosszabb helyzetben lévőkre – a társadalmi különbségeket végső soron »természetesnek«, az élet velejárójának, sőt a társadalmi teljesítmény szempontjából ösztönzőnek, inspiratívnak véli.

Az ember azt hinné, ha valahol, hát a mai Magyarországon nincs is ennél fontosabb ellentét. Mégis úgy tűnik, a fiatalabb generációk nem ebben a koordináta-rendszerben helyezik el magukat. Az ő köreikben sokkal inkább a progresszív-konzervatív terminusokkal írhatók le az eltérő világnézeti karakterek. A progresszív–konzervatív ellentétpár emlékeztet ugyan a bal-jobb megkülönböztetésre, de mégsem azonos vele. A bal-jobb elsősorban politikai kategória, míg a »progresszív« és »konzervatív« ízlést, magatartást, kultúrát, normarendszert is takar. Szétfejthető többek között a »nyitott–bezárkózó«, »autonóm–tekintélyelvű”, »modern–tradicionális« ellentétpárokra. Ma úgy fest, hogy a politikai ellenzékiséghez képest a fiatalabbak körében jóval több rokonszenv övezi ezt a fajta progresszív szellemű, kulturális-mentális-világnézeti ellenzékiséget, amely az ízlés és a gondolkodásmód oldaláról opponálja a rezsim csökött konzervativizmusát. A hatalomban lévők fel is ismerték az új ellenséget, amelyet láthatólag az ellenzéki pártoknál is veszélyesebbnek tartanak. Pártokra eddig még nem küldtek rendőrt, civil szervezetekre már igen. De erről a tőről fakad a romkocsmákkal, ifjúsági szórakozóhelyekkel, alternatív művészeti műhelyekkel, egyáltalán: a művészetek, az irodalom fontos vonulataival, az egyetemi autonómiával szembeni ellenszenv is.

A kétfajta oppozíció: az, amelyik politikában jelenik meg, és az, amelyik mentalitásban, életmódban, kultúrában fogalmazza meg önmagát, mindmáig nem talált egymásra. Sőt: az utóbbinak a képviselői meglehetős undorral menekülnek az előbbitől. Többek között azért, mert eszük ágában sincs magukat a bal-jobb mezőben elhelyezni. Párthoz tartozni számukra nem presztízs, hanem blamázs. Ha nem akarunk társadalmi és generációs gettóba szorulni, nem lehetünk vakok és süketek az igény- és szemléletváltozással szemben.Minden porcikám tiltakozik egy olyan következtetés ellen, hogy október 12. után akkor ne is legyünk baloldaliak, vagy legalább ne ezt írjuk a politikai névjegyünkre. De nemcsak egyfajta koordináta mentén helyezhetjük el magunkat. A koordináta-rendszereknek nem egy, hanem két tengelyük van. Hát még ha a közéleti gondolkodást nem egyetlen síkban képzeljük el! A világ és az ember lehetséges szemléletében nem egyetlen törésvonal, nem egyetlen karakterkülönbség, nem csak a (továbbra is releváns) bal-jobb megkülönböztetés létezik. Ha azt akarjuk, hogy a baloldali, emancipációs megközelítés is újra érvényes és szuggesztív világmagyarázatként szolgálhasson, többdimenziós politizálásra, frissebb és gazdagabb öndefinícióra van szükség.”