„Úgy tűnik, mintha a családdal foglalkozó püspöki szinódus megrostálná a szíveket és a gondolatokat. Mintha az erkölcsi relativizmus szelébe szórva lassacskán szétválasztaná a búzát és a pelyvát.
És sokan attól félnek, hogy Ferenc pápa pelyva.
Tény, hogy pápasága mindenkit felkavar. Egyesek az Egyház erkölcsi tanításának lazítására számítanak – a pápa azonban többet beszél a sátánról, mint a doktrínáról. Mások a kultúrharc új hősét várnák – ám a pápa azt mondja, ne az erkölcs, hanem Jézus megszállottjai legyenek. Elítéli az abortuszt és megmossa egy muzulmán nő lábát; barátian üdvözöl ateistákat és protestánsokat, miközben hithű bíborosokat látszólag eltaszít; beszédstílusa inkább egyszerű halászéhoz, mintsem regnáló teológuséhoz hasonlít.
Nem emlékeztet mindez arra, ahogyan Jézus cselekedett? (...)
Az Egyház vallja a pápa tévedhetetlenségét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a pápa mindentudó, vagy hogy minden szava tévedésmentes volna. Hitünk szerint egyetlen esetben lehetünk biztosak abban, hogy a pápa tévedhetetlenül dönt: amikor az összes hívők legfőbb pásztoraként és tanítójaként egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást véglegesen elfogadandónak jelent ki.
E különleges, ünnepélyes ex cathedra kijelentéseken kívül a pápák tévedhetnek és olykor tévednek is. (...)
Az egyházi tisztségeket, egészen a legmagasabbakig, kétezer év óta bűnös emberek töltik be. A hit tartalmát, a dogmákat mégsem változtatta meg soha egyetlen pápa sem. (...)
Elárulhat-e hát minket a pápa?
Ha úgy értjük, hogy meg fogja-e változtatni a szenthagyomány örök érvényű tanításait, akkor nem. Nem teheti. Ám hogy hibázhat-e akár pasztorális kérdések megítélésében is? – II. János Pál élete vége felé elismerte, hogy követett el hibákat.”