„Ricsikére nagyon odafigyeltek, nehogy megsértsék a jogait. Jogait, érzékenységét, érzékeny lelkét.
Ricsikét óvták, legfőképpen a csúnya-csúnya szegregációtól. Nagyon okos, felkészült, tanult, a való élettel természetesen meghitt, bensőséges kapcsolatot ápoló, rendkívül belvárosi, lúdtalpas »értelmiségiek« óvták őt attól a rémségtől. Lúdtalpasék ugyanis azt álmodták meg, hogy Ricsikének az lesz a jó, ha gyorsan összezárják egy osztályba a főorvosék gyerekével. Mert Ricsike egész addigi életében nem látott angol vécét, könyvet, parkettát, kést, villát, ezért úgy lesz belőle hamar felzárkózott, a főorvosék Pistikéjével egy értelmi színvonalon lévő, szocializációjában nem lemaradt Ricsike, ha összezárják Pistikével.
Voltak persze elmaradott, konzervatív, reakciós, tudatlan, ostoba rasszisták, akik azt hangoztatták, hogy Ricsike Pistikével összezárva semmi mást nem fog megélni, mint napi frusztrációt, sikertelenséget, szégyent, s mindebből nagyon hamar rendkívüli agressziót fog »termelni« atavisztikus lénye.
De az ostobák szava szerencsére nem számított. És Ricsike bekerült az iskolába, a többiek közé. S alig nyolc év alatt már el is jutott hatodikba. ()
Ilyen nagyot tett a Ricsike. S most büszkén röhög tovább, érinthetetlenségének, védettségének tudatában.
Nagyon sajnálom, hogy meglehetősen elnőiesedett a tanári pálya. Ugyanis nekem teljesen modern, úttörő pedagógiai módszerem lenne Ricsike számára. De sajnos, ehhez férfi tanárokra lenne szükség. Méghozzá többre. Hogy amikor Ricsike rokonsága bejönne az iskolába bosszút állni, akkor is legyünk elegen, hogy a rokonok is megismerjék és megértsék az új pedagógiai módszereket. Majd ezt követően Ricsike mehetne a javítóba, a rokonság a börtönbe, és innen elkezdhetnénk egy teljesen új konszenzust.
Úgy is ez lesz a jövő. Addig is: vigyázzunk a tanárnőre. És figyeljünk Ricsikére. Hogy minden pillanatban érezze a törődést a kis rohadék.”