Az ország, amely kiment a hidegre

„Ha valahol, akkor a külpolitikában igazán érvényes Carl Schmitt megállapítása: a politikai cselekvés nem más, mint döntés arról, hogy ki a barátom és ki az ellenségem. Ez azonban nem csak egyszeri döntés, szerződések aláírása, ünnepélyes kihirdetése. A politikai cselekvések világa sokszínű, mint ahogy minden baráti viszony, a magánéletben is ezernyi apró-cseprő, jelentéktelen, vagy éppen váratlanul jelentőssé váló eseményből, gesztusból áll össze. A magyar kormány minden jel szerint ezt valamiért nem érti. A magyar külpolitikai kormányzás üzletkötéssé silányult, bizarr és badar külgazdasági statisztikai célok utáni hajszává, holott egyetlen és semmivel sem helyettesíthető feladata a barátok keresése és a barátságok ápolása volna. Hozzáteszem: ezen a szinten az üzletkötés alapfeltétele, hogy a kormányzati szövetségesi viszonyban a bizalom meglegyen. Ha valaki elolvassa az új magyar külügyminiszter bizottsági meghallgatásának jegyzőkönyvét, azt fogja látni, hogy a jelölt szót is alig vesztegetett arra, hogy a külpolitikai stratégiáról szóljon, vagy hogy egyáltalán derengjen neki, hogy enélkül érdemi és stabil üzleti magánkapcsolatok sem fognak kialakulni. Még szomorúbb, sőt, hajmeresztőbb, hogy az ellenzéki képviselőknek sem jut eszükbe, hogy erről érdeklődjenek. A politikai moralizmus és a politikai realizmus ebben az egy kérdésben ugyanazt mondja: a külpolitika alapfeladata, hogy barátokat keressen a szuverén államok világában. Egyet lehet érteni a szuverenitás védelmezésének fontosságában, ami a kormányzat egyetlen stratégiai céljának látszik; csakhogy ebben a világban kizárólag úgy lehet túlélni, ha vannak barátaink. Érték és érdek itt egybeesik. (...)

Amikor az uniót érdek- és nem értékközösségnek állítjuk be, ahogy a házelnök teszi, akkor azt üzenjük, hogy nem vagyunk a barátaitok, legföljebb üzlettársaitok. Ám üzlettársa az uniónak is sok van, de azokkal csak kereskedik, érdekeit nem védi. A kölcsönös érdekvédelem alapja a külpolitikában ugyanis a barátság, ami viszont igényli, sőt, megköveteli a határozott kiállást legalább néhány kulcsfontosságú érték mellett. Nem a kritika szervilis fölfüggesztését és az alázatos hajlongást: ezen úgyis könnyű átlátni. Sőt, az értékek védelme éppenséggel megköveteli a kritikát is, ami az értékek követését illetheti. Ami viszont nem megy, az az értékközösség teljes negligálása vagy éppen megtagadása. Egy barátságot igen könnyű tönkretenni. Egy rosszul megválasztott vagy meggondolatlanul kimondott szó is képes rá. Elég, ha arról szónokolunk, hogy barátaink erkölcsi válságban vannak, s ezért nem tudunk velük közösséget vállalni. A kérdés ugyanis adja magát: nem azért a barátaink, hogy segítsünk rajtuk?”