„Eperjesnek bizony igaza van. Akkor is, amikor felemlegeti, hogy a pályázatban igenis szakrális színházról volt szó, remény színházáról, amelyik nem összezavar, kreatívkodik és csapong, hanem megmondja lekerekítve az egy és abszolút igazságot, az istenit, amiben ő maga, mármint Eperjes Károly is hisz. Ez nem jött össze. Vidnyánszky Attila nem tudott száz százalékig keresztény színházat csinálni. És valószínűleg nem is akart, annál talán több ambíciója van, mint hogy széklábakból faragjon kereszteket nap mint nap.
A pályázatba viszont ez kellett, mivel a döntés sudribunkókon múlt, akik nem járnak színházba, nem is akarnak oda járni, de ha valamiről megígérik nekik, hogy nemzeti lesz és keresztény, sőt szakrális, akkor azt benyelik. Természetesen ostobaság volt ez kezdettől fogva, hiszen egyházon kívül semmit sem érdemes szakrális alapon csinálni: oktatást, filmet, szórakoztatást vagy színházat. A legjobb elérhető eredmény a giccs, de valószínűbb, hogy inkább csak szar lesz, álszent és érdektelen, és még az sem eszi örömmel, aki lelkesen támogatta csak azért, mert ami keresztény, az jó.”