Mernek kicsik lenni

„A balliberális társadalompolitikában megjelent az 1919-es és 1945 utáni kommunisták gyűlölete minden ellen, ami nemzeti és ami a középosztályt erősítené. A liberális értelmiség ugyanis mintha zsigerből idegenkedne a nemzeti érdektől, legyen szó külhoni magyarokról, a hazai vállalatok és piac védelméről vagy éppen a középosztály anyagi és kulturális helyzetének megszilárdításáról.

Miután a szocialisták átengedték a liberálisoknak a szociálpolitikát, a »rászorultsági« elv azt jelentette, hogy a szegények segélyét felhozták nagyjából a minimálbér szintjére. Így – gyakran aszociálissá vált – társadalmi csoportok úgy jutottak rendszeres jövedelemhez, hogy azért semmilyen erőfeszítést nem kellett tenniük. Egy ilyen társadalomban igazából esély sincs a szolidaritásra, így az adóoptimalizáció és az IMF-hitelek törlesztése következtében elapadó költségvetés nem tudta a magyar állam alapvető feladatait sem finanszírozni, tehát ellátni. Így züllött szét a közbiztonság, az egészségügyi ellátás vagy az oktatás.

A válságrégiókban főként a közbiztonság hiánya adott lehetőséget a Jobbik előretörésére, amely szimbolikus akcióival enyhített a kilátástalanságon. A korábbi baloldali megyék így lettek mára a Jobbik fellegvárai, miközben a bérből és fizetésből élők, illetve a nyugdíjasok tömegei megtalálták számításukat a 2010-ben hatalomra került polgári kormány politikájában.

A szocialisták kongresszus előtti helyezkedése mint cseppben a tenger mutatja, hogy a korábban harmincszázalékos párt egyáltalán nem képes a megújulásra. Ugyanazok a jól ismert, levitézlett emberek próbálják meg – csak immáron mindössze tíz százalék körüli támogatottság, és két-három rivális párt szorításában – a lehetetlent. Ahhoz ugyanis, hogy újra kormányképes váltópárttá váljanak, hetven év terhes örökségétől kéne megszabadulniuk.”