„Egy nappal az idei Budapest Pride után, ahol volt alkalmam személyesen is végiggondolni a fentieket, továbbra is azt hiszem, hogy a hetero- és a homoszexualitás ugyanúgy magánügy, ahogyan mondjuk a pártválasztás, a vallás vagy a hobbimotorozás. Egyik sem ok önmagában sem a büszkeségre, sem a titkolózásra. Ugyanakkor történetesen egy olyan városban élek, ahol bármelyik párt és világvallás hívei bármikor felvonulhatnak – beleértve a számomra normálisnak tűnő és az egészen vállalhatatlan formációkat is –, akár például a gój motorosok, akik, ha jól értem, arra büszkék, hogy nem zsidók, ami a társadalmi hasznosság szempontjából aligha nagyobb érték a szexuális orientációnál.
Meg egy olyan országban, ahol bárki hivalkodóan kérkedhet a heteroszexualitásával, és ezt a legnézettebb tévéadó főműsoridőben, milliók szeme láttára le is adja (v. ö. helikopterezés a VV6-ban), anélkül, hogy a székházára tojászáport zúdítana az erkölcsvédő nemzeti jobboldal.
Nem tudom, hogy a nemi beállítódásról a sors, az Isten vagy a természet mondja-e ki a döntő szót, de a végeredmény szempontjából ennek nincs is jelentősége. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy mit ír a Biblia Szodomáról és Gomoráról, de ugyanott az is olvasható, hogy ha be akarsz jutni a mennyek országába, add el, amid van, és az árát oszd szét a szegények között – ha az egyik érvényes, akkor a másiknak is érvényesnek kell lennie, nem?)
Viszont bármikor, bárkivel örömmel és büszkén végigsétálok az Alkotmány utcától a Hősök teréig, aki hajlandó megküzdeni a szabadság és a boldogság jogáért.”